Mi lesz, ha nagy lesz???

A 18.hónap nagy történései alapján a két dolog, amit a legjobban szeretett, egyenlőre megosztja a véleményeket, és jól mutatja, hogy ilyenkor még nem számít, mi nőies és mi férfias tevékenység.

A jelenlegi "legesleg" az Anyával párhuzamos esti főzés amihez azokon a napokon, amikor különösen jó kedvem van, és a takarítást amolyan jó mókaként fogom fel, akkor kap hozzá lencsét, vagy babot is. A főzés kezdetekor megnyíló konyhaszekrény ajtóban toporog, hogy kiválaszthassa az aznapi edényt, ami csak az övé, kap egy fakanalat, egy zacskó babérlevelet, és kezdődhet a móka. Kever-kavar-pöröl-kiabál, tiszta Gordon Ramsay:) Tökéletes mozdulatokkal utánoz, néha felkéredzkedik, hogy a megfelelő időben rátehesse a fedőt a lábosra. Nagyon édes, és csak remélni tudom, hogy a főzés közben felzabált nyers bab- és lencse nem kezd csírázásba a pocakjában, eddig változatlan formában távozott...

A másik nagy kedvenc "igazi" szerelés apával, ami azért annyira nem gyakran történik, mert az ezermesterkedés nem éppen a legendásan kedvenc tevékenysége az Én Uramnak. Viszont Atom-Anti ilyenkor hangosan sikongat a segédeszközök láttán, és ezerrel szerel, lovagol a karnison, a lakásban található lappangó lyukakba, ahová eddig nem dugott semmit, belegyömöszöli a tippliket, méricskél, és közben ész nélkül osztja a puszikat,  boldog-boldogtalannak, hogy nyomatékosítsa az életérzést, hogy ezt egyszerűen imádja...

Pittbul...terrier

Annyira beleégett az agyamba az egész hajcihő a betegség körül, hogy nem is írtam a tizennyolcadik hónap csodás változásairól:) Pedig történtek lényeges dolgok, most visszanéztem kicsit a fotókat is.

A legnagyobb változás, hogy abbahagyta a pitbull létet és a harapásai számát "indokolt"-ra csökkentette. Ez egy nagyon nehézkes és hosszas folyamat volt, hogy eljussunk idáig, és ismét megmutatkozott szülői hozzáállásunk különbözősége (Apa javára). Sajnos Én hajlamos vagyok arra, hogy erőből próbáljam megoldani az Atom-Antihoz kapcsolódó "problémákat". Apa pedig hajlamos rá, hogy jókedvvel és szeretettel orvosolja ugyanezeket, és mindig Ő ér célba.... Részemről totálisan feldühödve az állandó harapásoktól, már csak a NE HARAPJ hangos kiáltásra voltam képes, bár mentségemre szolgáljon, a harapások nagy részét Én szenvedtem el... Apa ezzel szemben a harapás kezdetekor puszit kért harapás helyet. Azért néha Ő is felemeli a hangját, csak a csúnyán hangzó ne harapj helyett azt mondja: PUSZIIIIT, és megpuszilgatja Atom-Antit:))) Nem tudnám megmondani, hogy a kis pitbullunk ettől szelídült-e meg némiképp, de már tényleg csak kötelező aktusként harap, amikor úgy érzi másképp nem tudja megvédeni, ami az övé... Ez persze néha rosszul sül el, három hete vendégségben volt az imádott szomszéd fiúknál, ahol meg akarták akadályozni abban, hogy haza sétáljon egy pontosan ugyanolyan krokodillal, mint amilyen otthon is van a szobájában... Hát Apa csak nagy erőkkel tudta lefejteni Petike karjáról Atom-Anti 16 fogas acél harapását, még arra is képes volt a békeállapot eléréséért, hogy átrohanjon a mi lakásunkba az "igazi" krokiért. Most magyarázd meg egy majdnem 18 hónaposnak, hogy az nem az ő krokija...

A második nagy változás, hogy teljesen elmúlt a pelenkázáshoz kapcsolódó hisztizés-harapás-rugdosás-őrület-közelharc. Hogy ez mekkora megkönnyebbülés, el sem tudom mondani, erről a témáról tényleg azt gondoltam, hogy a pelenkás kor legvégéig fog tartani... Korábban már írtam, hogy a kezdő ok a megnyugvásra az volt, hogy pelenkázási helyszínt váltottunk, ezt még megfejeltem azzal, hogy általában állva (vagy röptében, futtában:) pelenkázom és nem használok minden egyes alkalommal popsi-kenőcsöt, így a pelenkázi idő lecsökkent, így nem veszek el annyi Atom-Anti értékes idejéből:) A Sudocrem bár drága, de zseniális.

A harmadik változás, hogy most már két nyelvet beszél, mi úgy gondoljuk dánul és finnül beszél, a második nyelv eltér az elsőtől, ámde számunkra még mindig érthetetlen:) A leglényegesebb dolgokat úgy hívja TÁÁÁ

kiss-kiss-bang-bang

Atom-Anti messze földön híres udvarlási kedvéről és készségéről, mióta ülni tud a babakocsiban, azóta hajol ki derékig egy-egy jó nő láttán, ha tudna füttyenteni, esküszöm megtenné... Tegnap például az extra-long-hiszti ideje alatt pár percre hagyta abba a süvöltést, amíg két öreg néne győzködte arról, hogy milyen gyönyörű biciklije van (alias kismotor), és mennyire tünci-bünci lenne, ha rápattanna, mert Atom-Anti láthatja ám, hogy anyának tele a hátizsákja, a keze (és a hócipője, a szerk. megjegyzése:)... Eközben arra vonult egy hosszú lábú barna leányka, Atom-Anti hátrafordulva hosszasan stírölte, a mamik pedig hitetlenkedtek, hogy hogy lehet ilyen korán kezdeni:)))

Ami viszont a bejegyzés ihletét szolgáltatta, az egy történet az orvosi rendelőből, ahol pontosan másfél órát tölthetett gyermektársaságban (a rendelés a hivatalos idő után fél órával kezdődött meg, és ekkor még csak kartonozni kezdtek, így harmadik érkezőként sikerült ezt az időtávot futnunk...) Volt egy lány testvérpár, akik szimpatizáltak az Én macsó kisfiammal, és egy ideig egész jól eljátszottak, mígnem Atom-Anti úgy döntött szájon csókolja Bíborkát:))) Hát erre a fordulatra senki nem számított, főleg nem Bíborka, aki kapott egy csókot hódolójától, majd egy jó nagyot az ajtófélfától a kis buksijára, miután hirtelen mozdulattal hárította a nem túl szűzies csókot:)))) 

Bíborkának azt üzenjük: kislány, az élet nem habostorta, hanem kiss-kiss-bang-bang:)

A hiszti mint gyógymód

Lassan három hete, hogy semmit nem írtam, mert egy kicsit megfetrengőztem az önsajnálatban, illetve átadtam magam némi negatív életérzésnek a betegápolás és a magyar egészségügy kapcsán.. Ma egy közösen kivitelezett hiszti-sorozat (remélem) véget vetett a negatív sodrásnak az életünkben.

Atom-Anti, aki szentnek és sérthetetlennek tűnt fizikailag, és dagadó mellel gondoltam azt,  hogy legközelebbi betegsége csak a macska-jaj lesz tizennyolcadik szülinapján, pont két héttel ezelőtt éjszaka egy krupp-os rohamot kapott, amivel az ügyeletre, majd kórházba kerültünk. Ismerőseim körében ismert vagyok orvos-, rendelőintézet- és kórház fóbiámról, így nem mondanám, hogy könnyen érintett, amikor egyértelművé vált, hogy a kórházban kell tölteni az éjszakát.  Mindez persze nem nagyon érdekelt volna, ha úgy látom, hogy az ott töltött órák kisfiam épülését szolgálják. Elég nehéz volt elfogadni, hogy a látszatra tünetmentes gyereket - akinek nincs láza, nem folyik az orra, nem köhög, nincs elesett állapotban - bent tartják, azzal az indokkal, hogy ha újabb rohamot kap, csakis ők tudnak rajta segíteni, nem tudnak receptre felírni olyan gyógyszert, amivel otthon segíthetnék rajta... A második napon egy fiatal orvosnő azt mondta, ha tapasztalt kruppos anya lennék, akkor persze hazamehetnénk, de így hogy tapasztalatlan vagyok, semmiképpen. Hogy miiii? A bent töltött két nap alatt két darab lázcsillapító kúpot kapott, amúgy semmilyen információhoz nem jutottam, hogy mi okozza a krupp-ot, és azon kívül, hogy tegyem a gyerek fejét a mélyhűtőbe,  ha legközelebb úgy találnám menten megfullad, ha pedig igen súlyos a helyzet, adjam be a kúpot, amit felírtak, továbbra sem látom át, hogy milyen titkos összetevője lehet ennek a történetnek. Viszont most már tapasztalt kruppos Anyu vagyok, mert egyszer megtörtént. Annyit valóban nyertünk az ügyön, hogy Apával kidolgoztuk az akciótervet, legközelebb ügyelet, aztán irány haza, lehet, hogy ezt már a tapasztalat mondatja Velünk:))) 

A kórházzal egyébként nem volt baj, azon kívül, hogy beteg gyermekeknek van kitalálva, amilyenek a többiek voltak a szobában, és valóban feküdtek az ujjukat szopva éjt-nappallá téve a rácsos ágyban három évesen is, mert a tüdőgyulladás, illetve egyéb betegségek legyengítették őket. Atom-Anti, akinek viszont nem voltak tünetei, úgy döntött, hogy tovább éli élénk és zajos társadalmi életét, és igazi élettér hiányában rótta a kilométereket a kórház szürke neonvilágításos folyósóján, szó szerint oda-vissza futott egész nap,  terrorizálta a gyerekeket, vagy azt kérte hurcoljam karomban. Aludni gyakorlatilag nem tudott, mert a neon szolgáltatta a nappali fényt éjszakai is, a szobába másik három állandóan köhögő, vagy síró gyerekkel,  illetve unatkozó anyukákkal, akik a négylábú sámlikon alvás lehetőség hiányában sutyorgó beszélgetéssel töltötték az éjszakát is... Hát Atom-Anti, aki lehúzott redőnynél, csöndben kezdi meg az esti alvást, minden egyes alkalommal, amikor a zajra felébredt és látta, hogy nappal van, szó szerint térdre tappant és nekilátotott zajos hétköznapjai kivitelezéséhez. Felváltva ringattam a wc-kben és füdőszobákban állva a 15 kg-os gyereket, hogy a kórház többi kis lakójának legyen érkezése egy kis alvásra éjszaka... Persze amint kiléptünk a hangulatos klotyóból a neon-ra és meghallotta a nővéreket, illetve az újonnan hozott kis betegek visítását (amilyet ő is csapott érkezéskor), újra kipattant a szeme és kezdődött minden előről. Részemről kétszer kaptam hisztérikus rohamot, ő pedig az ájulás szélén állt 48 óra elteltével. Persze mire vizit lett  délben, már kötőhártya-gyulladása volt (a kórházban sem szappan, sem kéztörlő nincs), iszonyatosan nézett ki a gyakorlatilag nulla alvástól két nap alatt, a láza is felszökött, (szerintünk a fáradtságtól), tehát pont nem úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, akit haza lehetne engedni... 

És itt jön a jó férjválasztás következő állomása:))) Anti-Mami letéve a lantot hazament aludni a hosszas alvás nélküli szolgálat után, és Apa kimenekített e a kisdedet nagy cirkusz árán a kórházból. Kisded hazatérve este héttől másnap délelőtt tizenegyig durmolt, majd megkezdte igazi kisbeteg életét, ami lassan két hete tart, két háziorvosi és egy fül-orr-gégész látogatás után. Az összes látogatás (és a kórház) után úgy éreztem, hogy az elmúlt 15 év keményen ledolgozott év közben a nevemben az egészségügybe invesztált több millió forintnak semmi értelme nem volt, és sürgősen szeretnék elköltözni ebből az országból... A kétféle anti-biotikum, amit kísérletképpen kapott, semmit nem változtatott az állapotán, tegnap eljutottunk oda, hogy végigsírta az éjszakát, és a nappal felét is, mert annyira fájt a torka, hogy nem tudott sem aludni, sem enni, gyönyörű húsos combocskái most inkább két gyufaszálra emlékeztetnek:))) 

Két hét szobafogság után ma elhagytam a lakást, egy bevásárlás erejéig, amit az öt percre található boltban kívántam beteljesíteni, odafelé és a boltban még minden rendben volt, viszont amikor kijöttünk és tudatosult benne, hogy azt kívánom Tőle, hogy hazafelé is kismotoron tegye meg az utat és nem fogom a karomban hazacipelni, teljesen kiborult a bili. Földre dobta magát a bolt fotocellás bejárat előtt (hogy bent is kint is tökéletes legyen a hanghatás) és úgy igazán kieresztette a hangját, és közben szó szerint toporzékolt. Sokszor elképzeltem már az első igazi hisztit, hogy milyen lesz, őt kb. ilyennek képzeltem, magamat kicsit zaklatottabbnak...A hiszti közben egyébként több ismeretlen odajött Hozzánk beszélgetni, az egyik hölgy azt mondta, el kéne vinnem fejlesztőbe a gyereket, mert nem szabályosan ül:))) Hmmm, megfontolom, tényleg sokkal megnyugtatóbb lenne, ha szabályos terpeszben gyakorolná dacos jogait kisdedem, végül is számomra mindig is nagyon fontos volt az esztétika:)))

A lényeg az, hogy 40 perc alatt értünk haza a boltból, ennyi időt töltött hisztériával, a földön fetrengve, ülve, illetve egyszer még egy kocsilejáróban is sikerült beesnie, mert nyitva volt a kapu, amit drámaian rángatott, de közben gyönyörűen kitisztult az orra, amit az orrszívó-porszívóval nem tudtam elérni, a tüdejét átjárta a friss levegő, és szerintem az az érzelmi góc is felszabadult a hisztizés következtében, ami valószínűleg az egész betegséget okozta. Hazaérve rajtam is kitört a hisztéria, amitől ő még zaklatottabb lett és az egész egy  össznépi Anya-Fia sírásban és hisztiben csúcsosodott ki, majd egy nagy lenyugvásban és részéről és rendkívüli hosszú, nyugodt, végre köhögés- és fulladozás mentes alvásban. 

Hát nem biztos, hogy mi lennénk a választott szereplői egy ideális családról szóló dokumentum filmnek, viszont Atom-Anti részemről gyógyultnak van minősítve, ha ezt tudom, már egy hete elmegyek bevásárolni:)))