Játék anti-szenvedély

Képzelgéseim arról, hogy amikor leendő gyermekem már járóképes kisdeddé cseperedik, és indián szökelléssel, egy gyermekdalt dudorászva sietünk együtt a játszótérre extrudált keksszel, köles golyóval, mini répácskákkal,az oldaltáskámban, ahol aztán édesen eljátszik a homokozóban, picit futkározik, miközben Én dumcsizok a többi harmony-mamival nem igazán akarnak közelíteni a valósághoz:)))

Két lehetőség van: Én egy extra-size-anti-mami vagyok és nem tudom megtanítani a gyereket játszani, vagy Ő - a gyerek nincs tisztában jogaival és kötelezettségeivel...

A játszóterezés mostanában (amikor a 35 fokban ki mertem menni az utcára) amolyan "kókusz-golyó futam"-ba torkolott, hála a EU-konform, itatóval, vagy legalábbis vizezésre alkalmas csobogókkal felszerelt játszótereknek. A produkció (némi tétova-tevetova bolyongás után) abból áll, hogy a kis kút melletti tócsa álló vizét először kézzel felborzolja, alkalmasint belenyúl a lefolyó rendkívül tiszta rácsai közé, majd megörülve a feledhetetlen élménynek hirtelen felpörög, ami végül a tócsába csüccsenéssel végződik...ekkor felpattan, gondolja keres egy jobb helyet a játszótér színes forgatagában, ami általában az egyetlen kikopott fűfolt, csupasz föld, egy-két csikk, elszáradt fű-fa-virág, és ott ismét dob egy hátast, a vizes polós-nadrágos testére nagyszerűen tapad minden, mi szem-szájnak ingere.  Még sosem csináltam, de gondolom a kókusz-golyó készítés is ilyesmi mozdulatsorból állhat: nedvesít-meggyúr-hemperget, a látvány is hasonló, ahogy sártól feketélló popóján lógnak a tikkadt fűdarabok...Ezen a ponton szoktunk hazatérni...próbálom úgy felfogni, hogy Nekem különleges kisfiam van, mert ezzel a viselkedéssel mindenképpen kitűnik a szürke tömegből, de azért játszótéri kapu becsukásánál hátra fordulva néha azt kívánom, hogy legközelebb inkább homok pogit sütögessünk:)

A játszótéren kívül sem nagyon tudom "rendes" játékra fogni otthonunkban, és csak remélni tudom, hogy ez az életkorának sajátossága, hogy kizárólag a "nem-szabaaaaad" kategóriás termékek kötik le a figyelmét, illetve annak kidolgozása és megvalósítása, hogy azokat hogyan érhetné el. Ma például létrának hasznáta a ruhaszárító előzőleg ledöntött egyik szárító részét, de ezen felül is általában felmászás útján próbál boldogulni, ó milyen csodás lehet az az adrenalin-löket, amit az állandó életveszélyben levés okoz Neki...


Olvastam egyszer egy lenyűgöző könyvben (hogyan ne legyünk tökéletes anyák a címe), hogyha szeretnénk egy-egy szabad órácskára szert tenni kisbabánk mellett, akkor mindenképpen szervezzünk be egy 7-9 év közötti gyermeket társaságként, mert azok hihetetlen jól el tudják szórakoztatni a kicsiket.. ezt a tanácsot akkor nem vettem elég komolyan, de elnézve Atom-Anti hét éves unokatestvérét, már kezdem érteni, hogy mire gondolt a szerző. Egyrészt hihetetlen, hogy egy sima hintázásból mit tud kihozni egy hétéves, amitől Atom-Anti szakad a röhögéstől, másrészt elképesztő mit tud kihozni a háztartásban fellelhető tárgyakból... Hírből már hallottam, hogy egy kis űrhajós kiképzés után Atom-Anti kidobta a taccsot a bátyáméknál, de a látványra még így sem voltam felkészülve, amint unokatesó egy kipakolt szennyes tartó műanyag ládában pörgeti-forgatja-tolja-húzza kisfiam, időnként takaróval letakarva a tartót, hogy még intenzívebb legyen az élmény. Részemről szem fennakadt-sikoly bent ragadt, és már épp készültem volna a James Bond filmekbe illő akció megakadályozására, amikor felcsendült az a nagyon mélyről jövő hamisítatlan Atom-Anti kacaj, amiből rá kellett jönnöm, hogy ő ezt a játékot élvezi (Te jó ég)...úgyhogy szorosan megmarkoltam a szék széleit, hogy nehogy reflexből felpattanjak, és megpróbáltam élvezni a látványt...

Bundesliga séró kilőve

Atom-Anti 2010. július 4-án megszabadult a számomra nagyon mulatságos, de mások által oly sokat kritizált hajtincseitől, amelyek a tarkóján lengedeztek, (a pici kis szőke szöszöktől teljesen elkülönülve, ami a hajkorona további részét képezi) sőt extrém időjárási viszonyok között még a szél is belekapott olykor-olykor... Kicsit aggódtunk, hogy a hajtincsekkel együtt elveszíti félelmetes erejét is (hogyan fog hatos karton ásványvizeket elhurcolni, nagy képernyős tv-t elhúzni a vezetékénél fogva, vele egy magas kukákat emelgetni - senki ne kérdezze, ezekre hogyan lel rá:)))) 

Örömmel jelentem, hogy nem kell aggódni, Atom-Anti a hosszas beavatkozás után, amit nullás géppel vittek véghez, továbbra is ereje teljében lubickol. Azt nem tudom, ezentúl mi lesz az indító téma az idegenekkel való találkozások során, mert a "bundesliga" séró eddig mindig jó szolgálatot tett:)))))

Mellékelem az előtte-után fotókat... az "előtte" fotón még a meg nem értett művész néz bele a kamerába, az "utána" fotón már  a Művész egyik legújabb kollázsa is látható, címe: filctoll a gumikesztyűben, arcára kiült egyfajta elégedett nyugalom...

Áttörés olvasás terén:)

Ma áttörés történt, 15 másodpercnél tovább lekötötte egy könyv Atom-Anti figyelmét...hogy mi volt ez? Frank Júlia: zöldséges ételek vegetáriánusoknak...köszönjük Neked Júlia...

Megörökítettem a pillanatot, a búvárruha ne tévesszen meg senkit, meg az sem, hogy fejjel lefelé olvas:))))

A vidéki élet sava-borsa

Atom-Anti apai nagyszülei a Bükkaljai dombság egyik kis falujában élnek, ahová viszonylag ritkábban jutunk el, újra és újra izgalommal indulok el, attól félve, hogy hogyan fog viszonyulni a rég nem látott mamához/papához az Én izgága kisfiam. Eddig mindig igazán megható és frenetikus élmény volt megtapasztalni, hogy mennyire visszaadja azt az átütő örömet és gondoskodást, amit ilyenkor kap az első pillanattól kezdve. Az ő megnyilvánulása nem harsány öröm-kitörés, hanem egy olyan természetes odatartozás, béke és nyugalom elérése percek alatt, amit más környezetben még nem tapasztaltam. Egyszerűen tudja, hogy jó helyen és biztonságban van. Persze az sem mellékes, hogy a házhoz állatok, kert, garázs tartozik izgalmas játékokkal és egy elképesztően játékos és kitartó nagypapával, aki képes rückverz-et szerelni az elektromos kisautóba és motorba, hogy az unokák ne csak előre, hátra is képesek legyenek száguldani... Hát Atom-Antinak ez volt élete első vezetési élménye, és annyira mókás és megható volt, hogy azt sem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek, de leginkább kacagtam. Papa beültette a tűzoltó autóban, megmutatta Neki hol a gáz, és a kormány, aztán start-cél győzelemre buzdította kisfiam:) Az új tudományból leginkább a gázpedál nyomása mozgatta a fantáziáját, a kormányt inkább csak egyfajta biztonsági kapaszkodónak tekintette. Elvetemült arccal nyomta a gáz, száguldott kacskaringózva Neki a tujáknak, az autóknak, a ház falának brümmögve. Mindez olyan elképesztő látvány egy tizenhárom hónapostól, azt hiszem még mindig nem múlt el bennem a 'baba-tudat', hiába látom nap, mint nap, hogy mire képes, néha nem hiszek a szememnek...

Produkált persze mást is, ezt a hétvégét szemelte ki arra, hogy életében először kiessen a kiságyból...Reggel hatkor ébredtünk nagy sírásra, ami megrázta a szervezetünket, mert nem igen fordult elő az elmúlt hónapokban, hogy reggel nyolc óra előtt kelt volna a mi csoda-gyermekünk... belépve a szobájába a földön kuporogva találtam rá, lehorzsolt orral. Mivel aznap esküvőre készülődtünk, és életében másodszor nem a saját ágyában, hajlékában, és Nélkülünk készülődött lefekvésre, ezért kissé izgultam, de a második éjszakát már úgy töltötte, ahogy otthon szokta. Amikor másnap délelőtt hazatértünk, egyértelműen látszott, hogy birtokba vette a területet és persze Mamát/Papát is kenyérre kente, mintha ott töltené a hétköznapjait, úgy viselkedett...

Művész lélek

Régóta figyelem Atom-Antit, és rájöttem szeret kollázsokat készíteni:)

Ha teheti az ebédként feltálalt étel közepébe beleilleszti az itatópoharat, kombinálva a  kanállal,vagy a parmezánsajtos dobozt a spenótba, de ha egy kombinált fogót kínálnánk fel Neki, azzal ugyanezt tenné, tehát gyakorlatilag bármivel, ami a keze ügyébe kerül).

 











A fiókokba oda nem való dolgokat hurcol, felhalmozza azokat, saját maga is tetejére mászik és általában elégedetten szemléli a művét. 

Nem mondom, hogy képes vagyok mindig relax állapotba kerülni és néhány perces néma gyönyörködést színlelni, de ha a benyomásaim helyesek, akkor pont a meg nem értett művészek viszik a legtöbbre, mert hajtja őket saját, vagy környezetük elégedetlensége:) 

Anti-Mami 13 hónapos:)

Figyelem, az alábbi bejegyzésban nem csak vidámkodó, és heppi gondolatok szerepelnek, így aki inkább csak Atom-Anti újabb kalandjaira kíváncsi, ugorjon egyet...(:-)

Az alábbiakban közzéteszem a bejegyzést, ami hetekre megakasztotta a blog-írást, pedig az Én rakoncátlan kiscsikóm olyan robbanásszerű fejlődésen megy keresztül, amit érdemes megörökíteni, tán már vissza sem tudom idézni azt a sok újdonságot, amit produkált:) A racionális énem tudja, hogy nincs miért panaszkodnom, mert jól alvó, jól evő, egészséges, jó kedvű, életvidám, jól fejlődő kisfiam van, (és tisztában vagyok vele, hogy más családokban "igazi" nagy tragédiák zajlanak), de  a rossz beidegződésekkel, és nehezen kontrollálható tudatos/tudatalatti élményekkel, emlékekkel teli nem éppen racionális énem mégis megakadályoz időnként abban, hogy élvezhető legyen jelenlegi "hivatásom", bármennyire nehezen elfogadható is ez. Szétestem...volt egy szakasza a munkának, amikor nem tudtam ellátni a háztartás legalapvetőbb teendőit, nem foglalkoztam Anyához méltóan Atom-Antival, sem a Férjemmel, bár ezt az átmeneti állapot megszűnt, valahogy beleragadtam ebbe az áldatlan állapotban, amikor egyik szerepet sem tudom teljesen és jól ellátni, amit magamra osztottam. A blog írás egyfajta gyógymód Nekem, mert gyakran érzem úgy, hogy senkivel nem tudok erről őszintén, és igazán kitárulkozva beszélni, hogy ne az legyen a beszélgetés vége, hogy a probléma "lekicsinylődik", vagy arra a következtetésre jussanak mások, hogy nem vagyok képes a boldogságra, így  időnként igazi "meg nem értett művész lélekké" válok, és egy kicsit fürdőzöm az önsajnálatban. A jó hír az, hogy ebből az állapotból éppen kifelé jövet vagyok, amiben közrejátszott egy jó kis takarítás, vasalás, listaírás, ami Nálam az igazi lelki egyensúly egyik első jele, a folytatása mindig az, hogy szembesülök azzal a nagyon bonyolult tétellel, hogy a saját állapotomon leginkább csak Én változtathatok, és nem mások néma hibáztatásával van kikövezve a boldogsághoz vezető ösvény...Tény, hogy olyan nagy változást hozott Atom-Anti  születése az érzelmi életembe, amire minden jó szándékom ellenére sem voltam felkészülve.  Mivel nagyrészt közeli ismerősök olvassák a blogot ezért szorongok időnként a leírtak miatt. De mivel a blog címe nem csak Atom-Anti, hanem Én is szereplője vagyok, mint Anti-Mami, ezért abból az alkalomból, hogy a 13 hónapos vagyok, gondoltam leírom, hogy érzek...


"Azon ritka madaraknak, akik olvassák a blogot bizonyára feltűnt, hogy a blog írása némiképp akadozik mostanában egy kicsit...ennek több oka is van, na persze ezek közül egyetlen ok sem az, hogy Atom-Anti ne szolgálna nap, mint nap új eseményekkel, és igazán csodálni való dolgokkal:) A szünet egyik oka, hogy egy ideje dolgozom, ami akaratom ellenére "bedarált", és elvette az estéim egy részét az utóbbi időben, másrészt nem tudom létezik-e olyan, hogy valakire a gyerek egy éves korában tör rá a gyermekágyi depresszió, de olyan volt, mintha ez történne. Persze elég mókás azt gondolni elnézve cseperedő csepp fiam, hogy a gyermekágyas időszakunkat éljük, Nekem mégis valahogy ez volt az érzésem... Amikor nagy hévvel megkezdtem a blog írását, akkor valami olyasmit próbáltam közvetíteni, hogy más a realitás babázással kapcsolatban, mint amit a könyvek, filmek, a média tálal felénk. Mára rájöttem, hogy nem biztos, hogy ez helytálló feltételezés volt,  mert egyáltalán nem így látom az utánam szülő ismerősök helyzetét, lehet, hogy egyszerűen Én vagyok más, vagy Én élem meg másképp az anyaságot, mint kéne (a saját magamban lefestett idealizált anya-képhez képest), vagy még mindig a titok szobában maradnak másnak az Anyasághoz kapcsolódó esetleges problémái. Belenéztem néhány másik blogba, hátha tudok más problémájával azonosulni, hogy úgy érezhessem beleolvadok a szürke tömegbe, de szinte kizárólag az úgynevezett alter-nevelés irányzat képviselőinek írásaira találtam rá, akik minimum három éves korukig szoptatják a gyermeküket, nem  találják  teljesen helyénvalónak a baba-kocsi, az autósülés használatát (a legújabb irányzat neve :- kifelé ne !), és a hátukra kötve cipelik gyermeküket, gyakran együtt is alszanak Velük a legnagyobb testi-lelki harmónia elérése érdekében. Ilyenkor akaratlanul is mindig elkeskenyedek egy kicsit, mert Én tényleg nem érzek harmóniát magamban a gyerekkel kapcsolatban, és  elgondolkodom, hogy ez talán fenti feltételek hiánya miatt van.  Persze nem gondolnám, hogy Én képes lennék ilyen - számomra eltúlzott - dolgok kivitelezésére, de ehhez képest tényleg egy rideg, gyermeke lelki fejlődését hanyagoló némbernek tűnök magam számára. Valaki múltkor ki merte fejteni az őszinte véleményét rólam, ami leegyszerűsítve az volt, hogy nem vagyok képes a boldogságra, mert mindig keresek valami kivetni valót a saját életemben, amit Én inkább úgy látok, hogy egészséges és fejlett önkritikám van, és reálisan ítélem meg magam. A lényeg, hogy kifejezetten vergődöm az Anya szerepben, mert a nap nagy részében türelmetlen vagyok és ideges, és szinte állandóan rettegek, hogy milyen maradandó negatív lenyomatot hagyok a gyerek tiszta lelkén. Rossz arcnak érzem magam, mert nehezen viselem azt a pusztítást, amit Atom-Anti a lakásban csinál, feldühít a minden napos küzdelem a pelenkázás közben, és fogalmam sincs, hogy az, hogy nem lehet megölelni, vagy csak egy percre kézben tartani Atom-Antit anélkül, hogy fejjel lefelé le ne vetné magát a földre, az az ő alapvető személyiségéből fakad, vagy bennem rejlő elutasítást testesíti meg. A tágabb családtól semmilyen, vagy csak negatív visszacsatolás, élcelődés megy Velem, mint Anyával szemben, mára teljes bizonytalanság van csak bennem, és egyre inkább azt érzem, hogy nem tudok megfelelni a saját magam elvárásainak (sem). Továbbra sem tudom eldönteni, hogy mindez egyedi, nem normális viselkedés és bajban vagyok, vagy csak egy átlagos rossz passzban lévő Anti-Mami néz vissza a tükörből:)))


Miközben én negatív érzelmeim levezetését zabálásba fojtom, és mára tökéletes megformálója vagyok az alma testalkatnak, de inkább a bálnácska szó jut eszembe magamról, eközben Appppa lefogyott 18 kilót, ragyog, mint lampion az éjszakában, és saját megfogalmazása szerint az Életében Atom-Anti csak pluszt és jót hozott, semmiről az ég világon nem kellett lemondania, és egyszerűen imádják egymást (Szinte féltékeny vagyok, pedig ez azt hiszem pont fordítva szokott lenni:))) Mindezt úgy, hogy tényleg részt vesz az Atom-Anti körüli teendőkben (pelenkáz, öltöztet, etet, itat, altat), egy héten egy napot reggeltől estig együtt töltenek, bármelyik este kimozdulhatok, elmehetek színházba, moziba, a barátnőimmel, amikor csak szeretnék. Az etetés  nem a kedvenc tevékenysége, de különleges esetekben ezt is megteszi a kedvemért. Szóval az Anyaságomat és az Életemet kívülről szemlélve nagyon jó dolgom van, mégsem tudok benne kiteljesedni.

Addig is, amíg rászánom magam a változtatásra eme kitárulkozás után, szívesen vagyok Atom-Anti életének krónikása (akár akarja, akár nem:) A mellékelt fotót Atom-Anti készítette rólam, Én tartottam Neki a fényképező gépet, ő pedig őrült iramban nyomta az "start" gombot, és fennhangon kacarászott:) A kép egy kicsit lópofisra sikerült (lásd négy esküvő egy temetés című film), hát volt milyen anyagból dolgoznia:)

Amúgy pedig imádom, hogy van Nekem egy Atom-Antim, remélem ez nem kétséges, csak nehezen megy a felnövés a szerepemhez:)