Anti-Mami 13 hónapos:)

Figyelem, az alábbi bejegyzésban nem csak vidámkodó, és heppi gondolatok szerepelnek, így aki inkább csak Atom-Anti újabb kalandjaira kíváncsi, ugorjon egyet...(:-)

Az alábbiakban közzéteszem a bejegyzést, ami hetekre megakasztotta a blog-írást, pedig az Én rakoncátlan kiscsikóm olyan robbanásszerű fejlődésen megy keresztül, amit érdemes megörökíteni, tán már vissza sem tudom idézni azt a sok újdonságot, amit produkált:) A racionális énem tudja, hogy nincs miért panaszkodnom, mert jól alvó, jól evő, egészséges, jó kedvű, életvidám, jól fejlődő kisfiam van, (és tisztában vagyok vele, hogy más családokban "igazi" nagy tragédiák zajlanak), de  a rossz beidegződésekkel, és nehezen kontrollálható tudatos/tudatalatti élményekkel, emlékekkel teli nem éppen racionális énem mégis megakadályoz időnként abban, hogy élvezhető legyen jelenlegi "hivatásom", bármennyire nehezen elfogadható is ez. Szétestem...volt egy szakasza a munkának, amikor nem tudtam ellátni a háztartás legalapvetőbb teendőit, nem foglalkoztam Anyához méltóan Atom-Antival, sem a Férjemmel, bár ezt az átmeneti állapot megszűnt, valahogy beleragadtam ebbe az áldatlan állapotban, amikor egyik szerepet sem tudom teljesen és jól ellátni, amit magamra osztottam. A blog írás egyfajta gyógymód Nekem, mert gyakran érzem úgy, hogy senkivel nem tudok erről őszintén, és igazán kitárulkozva beszélni, hogy ne az legyen a beszélgetés vége, hogy a probléma "lekicsinylődik", vagy arra a következtetésre jussanak mások, hogy nem vagyok képes a boldogságra, így  időnként igazi "meg nem értett művész lélekké" válok, és egy kicsit fürdőzöm az önsajnálatban. A jó hír az, hogy ebből az állapotból éppen kifelé jövet vagyok, amiben közrejátszott egy jó kis takarítás, vasalás, listaírás, ami Nálam az igazi lelki egyensúly egyik első jele, a folytatása mindig az, hogy szembesülök azzal a nagyon bonyolult tétellel, hogy a saját állapotomon leginkább csak Én változtathatok, és nem mások néma hibáztatásával van kikövezve a boldogsághoz vezető ösvény...Tény, hogy olyan nagy változást hozott Atom-Anti  születése az érzelmi életembe, amire minden jó szándékom ellenére sem voltam felkészülve.  Mivel nagyrészt közeli ismerősök olvassák a blogot ezért szorongok időnként a leírtak miatt. De mivel a blog címe nem csak Atom-Anti, hanem Én is szereplője vagyok, mint Anti-Mami, ezért abból az alkalomból, hogy a 13 hónapos vagyok, gondoltam leírom, hogy érzek...


"Azon ritka madaraknak, akik olvassák a blogot bizonyára feltűnt, hogy a blog írása némiképp akadozik mostanában egy kicsit...ennek több oka is van, na persze ezek közül egyetlen ok sem az, hogy Atom-Anti ne szolgálna nap, mint nap új eseményekkel, és igazán csodálni való dolgokkal:) A szünet egyik oka, hogy egy ideje dolgozom, ami akaratom ellenére "bedarált", és elvette az estéim egy részét az utóbbi időben, másrészt nem tudom létezik-e olyan, hogy valakire a gyerek egy éves korában tör rá a gyermekágyi depresszió, de olyan volt, mintha ez történne. Persze elég mókás azt gondolni elnézve cseperedő csepp fiam, hogy a gyermekágyas időszakunkat éljük, Nekem mégis valahogy ez volt az érzésem... Amikor nagy hévvel megkezdtem a blog írását, akkor valami olyasmit próbáltam közvetíteni, hogy más a realitás babázással kapcsolatban, mint amit a könyvek, filmek, a média tálal felénk. Mára rájöttem, hogy nem biztos, hogy ez helytálló feltételezés volt,  mert egyáltalán nem így látom az utánam szülő ismerősök helyzetét, lehet, hogy egyszerűen Én vagyok más, vagy Én élem meg másképp az anyaságot, mint kéne (a saját magamban lefestett idealizált anya-képhez képest), vagy még mindig a titok szobában maradnak másnak az Anyasághoz kapcsolódó esetleges problémái. Belenéztem néhány másik blogba, hátha tudok más problémájával azonosulni, hogy úgy érezhessem beleolvadok a szürke tömegbe, de szinte kizárólag az úgynevezett alter-nevelés irányzat képviselőinek írásaira találtam rá, akik minimum három éves korukig szoptatják a gyermeküket, nem  találják  teljesen helyénvalónak a baba-kocsi, az autósülés használatát (a legújabb irányzat neve :- kifelé ne !), és a hátukra kötve cipelik gyermeküket, gyakran együtt is alszanak Velük a legnagyobb testi-lelki harmónia elérése érdekében. Ilyenkor akaratlanul is mindig elkeskenyedek egy kicsit, mert Én tényleg nem érzek harmóniát magamban a gyerekkel kapcsolatban, és  elgondolkodom, hogy ez talán fenti feltételek hiánya miatt van.  Persze nem gondolnám, hogy Én képes lennék ilyen - számomra eltúlzott - dolgok kivitelezésére, de ehhez képest tényleg egy rideg, gyermeke lelki fejlődését hanyagoló némbernek tűnök magam számára. Valaki múltkor ki merte fejteni az őszinte véleményét rólam, ami leegyszerűsítve az volt, hogy nem vagyok képes a boldogságra, mert mindig keresek valami kivetni valót a saját életemben, amit Én inkább úgy látok, hogy egészséges és fejlett önkritikám van, és reálisan ítélem meg magam. A lényeg, hogy kifejezetten vergődöm az Anya szerepben, mert a nap nagy részében türelmetlen vagyok és ideges, és szinte állandóan rettegek, hogy milyen maradandó negatív lenyomatot hagyok a gyerek tiszta lelkén. Rossz arcnak érzem magam, mert nehezen viselem azt a pusztítást, amit Atom-Anti a lakásban csinál, feldühít a minden napos küzdelem a pelenkázás közben, és fogalmam sincs, hogy az, hogy nem lehet megölelni, vagy csak egy percre kézben tartani Atom-Antit anélkül, hogy fejjel lefelé le ne vetné magát a földre, az az ő alapvető személyiségéből fakad, vagy bennem rejlő elutasítást testesíti meg. A tágabb családtól semmilyen, vagy csak negatív visszacsatolás, élcelődés megy Velem, mint Anyával szemben, mára teljes bizonytalanság van csak bennem, és egyre inkább azt érzem, hogy nem tudok megfelelni a saját magam elvárásainak (sem). Továbbra sem tudom eldönteni, hogy mindez egyedi, nem normális viselkedés és bajban vagyok, vagy csak egy átlagos rossz passzban lévő Anti-Mami néz vissza a tükörből:)))


Miközben én negatív érzelmeim levezetését zabálásba fojtom, és mára tökéletes megformálója vagyok az alma testalkatnak, de inkább a bálnácska szó jut eszembe magamról, eközben Appppa lefogyott 18 kilót, ragyog, mint lampion az éjszakában, és saját megfogalmazása szerint az Életében Atom-Anti csak pluszt és jót hozott, semmiről az ég világon nem kellett lemondania, és egyszerűen imádják egymást (Szinte féltékeny vagyok, pedig ez azt hiszem pont fordítva szokott lenni:))) Mindezt úgy, hogy tényleg részt vesz az Atom-Anti körüli teendőkben (pelenkáz, öltöztet, etet, itat, altat), egy héten egy napot reggeltől estig együtt töltenek, bármelyik este kimozdulhatok, elmehetek színházba, moziba, a barátnőimmel, amikor csak szeretnék. Az etetés  nem a kedvenc tevékenysége, de különleges esetekben ezt is megteszi a kedvemért. Szóval az Anyaságomat és az Életemet kívülről szemlélve nagyon jó dolgom van, mégsem tudok benne kiteljesedni.

Addig is, amíg rászánom magam a változtatásra eme kitárulkozás után, szívesen vagyok Atom-Anti életének krónikása (akár akarja, akár nem:) A mellékelt fotót Atom-Anti készítette rólam, Én tartottam Neki a fényképező gépet, ő pedig őrült iramban nyomta az "start" gombot, és fennhangon kacarászott:) A kép egy kicsit lópofisra sikerült (lásd négy esküvő egy temetés című film), hát volt milyen anyagból dolgoznia:)

Amúgy pedig imádom, hogy van Nekem egy Atom-Antim, remélem ez nem kétséges, csak nehezen megy a felnövés a szerepemhez:)