Hetedik hónap

Ez volt eddig a legcsodálatosabb és egyben a legnehezebb hónapunk...Elképesztő, hogy mi mindent tanult meg Atom-Anti az elmúlt négy hétben, ma nézegettem a fényképeket, november végén még csak kiemelt fejjel-mellkassal hasalt, átfordult hátról-hasra, hasról-hátra, és négy foga volt. Mára tökéletes tempóban, és egyensúllyal négykézláb elmászik bárhová, ha talál felületet, ahol megkapaszkodhat felhúzza magát és térden állva operál a kis kezeivel, egyedül ül, egyedül majszolja a kekszet, ha mutatom hogy rágjon a kis fogaival (ebben a hónapban kibukkant még kettő, ezért horrorisztikus módon két óránként keltünk éjszakánként egy ideig), akkor teli szájjal röhög, tudja mire való a játékkalapács, rájött, hogy ha a zenélő labdát megütögeti az zenél (persze minden másról is ezt gondolja, ezért szorgosan püföl mindent a padlóhoz:), mondja, hogy dedede, nyenyenye, hülye és anya (azért ez a szókombináció elgondolkodtató:))) Egy gyakorlott kommandóst megszégyenítve távozik a pihenőszékből, amikor ő úgy gondolja, hogy vége az étkezésnek, stíröli a szőkéket az orvosi rendelőben, a boltban, az utcán, már találkozott a Mikulással és Rudolffal (utóbbiért oda volt), már nem kell susogni-ütögetni, hogy elaludjon, nem cumizik, viszont van 10 db gumikacsája, ezeknek a fejét szopogatja, kóstolt már csirkét, pulykát, és legnagyobb örömömre minden olyan zöldséget szeret, amit az anyja nem...

hát Nekem négy hétbe telt, mire a pelenkázást öt perc alatti szintidőre csökkentettem...

még most is belepirulok, hogy három hónappal ezelőtt, amikor még az estéimet gyermeknevelési könyvek olvasásával töltöttem, (és utána féltem elaludni, hogy aznap milyen babás rémálom jut ki Nekem:) és felfedeztem, hogy még nem emeli úgy a fejét, ahogy illene, egész éjszaka a netet bújtam, hogy hová vigyem a képességeit kifejleszteni....egész komolyan azt gondoltam, hogy már most késő, tuti nem jut be az egyetemre, hiszen még a fejét sem tudja rendesen tartani, pedig már betöltötte a négy hónapot!!!! Nagyon komolyan elkapott a gépszíj, szerencsére a képesség-fejlesztés árfolyama eltántorított ettől a ballépéstől. Drága Férjemet annyira szeretem azért, hogy ismét nem torkolt le, hogy már megint hülye vagyok, hanem megvárta amíg én magam rájövök erre, és addig is egy szívvel - egy lélekkel ütögette velem a padlót "ösztönzésként" a fejemelés véghezviteléhez (mint a csiga/béka versenyeken az idomárok), és számolta velem a másodperceket, hogy kisfiunk aznap hány másodpercig tartja fent a fejét...talán ez is a szerelem egy formája:)))

Játék - nem játék

Karácsony előtt sorban hívtak a nagymamák, nagypapák, bátyók, hogy milyen játékot vegyenek az én kisdedemnek. Nagy önuralmat kellett gyakorolnom, hogy ne hahotázzak azon, hogy valaki gyermek-játékkal szeretné untatni Atom-Antit... Miközben én telefonáltam, megpróbáltam megjegyezni, hogy mi mindennel játszott, hogy megoszthassam, íme a lista:

• a szárítóról lerángatta anya frissen mosott bugyiját, és azzal maszatolta a reggeli gyanánt belediktált, ámde kibukott tápszert a parkettán
  
  
• amikor megtisztította a szárító alsó-középső részét a szerinte oda nem való zokniktól/bugyiktól, (hosszas karcolatokat szántva a nappali parkettáján a szárító ráncigálásával) kiderült a haditerv: két kezével felhúzta magát a szárító szabadon maradt alsó rácsfelületén, de mivel korához képest elég sokat nyom (csak erősek a csontjai:), ezért nem bírta sokáig, így elengedve edzett testét, koppant nagyokat a parkettán a kis kopasz buksija
  
  
• ekkor begorombult és elvonszolta magát a barikádhoz, ami a porszívót hivatott megvédeni Atom-Antitól, de mindhiába...beszabadult a barikád mögé, és megküzdött a porszívó lágy részeivel
  
  
• eszébe jutott ám, hogy ma még nem húzta ki a sütő alatt található konyhafiókot, így miután vagy ötször lefejelte a tv-szekrényt, mert nem tudott hátramenetben kiparkolni az "eldugott" porszívótól, elindult az új objektum felé...de közben rátalált a gumipapucsomra, amit bokájáig letolt a száján keresztül, minden rajta található porral-szösszel-kórokozóval egyetemben...

ez idő alatt természetesen rendelkezésére állt a világ legnagyobb és legszínesebb játszószőnyege, aminek kiválasztásával több éjszakát töltöttem a internet előtt, (amikor három hónapos korában realizáltam, hogy a mi lakásunkban kizárólag fehér, tejeskávé és kakaóbarna színek találhatóak, no meg egy kis zöldség, így a gyerek teljesen biztos, hogy már most vissza maradt a fejlődésben), valamint x számú játék, amelyek összes érzékszervét hivatottak kiszolgálni...
a bátyám épp azt ecsetelte, hogy hány fajta hiper-szuper játékot is tart a kezében a játékboltban, én hümmögtem, majd őszinte csodálattal adózva Atom-Anti kitartásának játékot választottam, hiszen azt mégsem mondhattam, hogy hozzon egy új, és megnyugtatóan steril gumipapucsot az én egyetlenemnek, csak más színben...

Eufória

Amikor Atom-Anti még a pocakomban nyomta a tamtamot, elképzeltem, hogy milyen érzelgős anyuka leszek és biztos milyen megható lesz, amikor dolgokat először csinál a kisfiam. Hát nem teljesen így alakult, Nálunk általában nagy vidámság, nevetgélés, nyerítés kíséri a nagy "elsőket" (legyen az az első átfordulás, vagy az első fejre esés...) és nem a meghatódástól ködös tekintetek. Ma mégis rámtört már másodszor az érzés.

Először október 17-én hatódtam meg (a dátum egyszerűen rögzült), amikor önként adtam jobbomat kisfiamnak egy hosszabb autó út közben egy kis megnyugtató gyurmázásra a szájában, amikor is élesen belém és ujjaimba hasított a felismerés, hogy van két foga, és nem fél azokat használni:)...napokig könny szökött a szemembe, és valami egészen felemelő érzés volt, amikor visszagondoltam erre a pillanatra, mert valahogy innen datálódott a fejemben a gondolat, hogy Ő már nem kisbaba, hanem az én nagy fiam, mind a 68 centijével... és talán azért is meg voltam hatva, mert olyan rémtörténetekkel szórakoztatott a közvetlen környezetem a fogak kibújásával kapcsolatban, hogy előre futkározott a hideg veríték a hátamon, Atom-Anti pedig néhány nyűgösebb nappal túllépett élete első két fogán, így megkímélve gyenge idegzetű Anti-Mamiját az élet nehéz pillanataitól:)

És ma (december 26, hogy fennmaradjon az utókor számára - amikor Atom-Anti fogak terén egy kis hatlövetű), megint meghatódtam(tunk). Először ült fel teljesen egyedül egy egészen furcsa pózban, (nehezített pályán, egy totálba brunnyantott pelenkával a hátsóján), amit hetek óta napi 8-10 órában elképesztő kitartással, és szorgosan gyakorolt. Férjem felkiáltott ÜL A GYEREK, én rohantam a fényképezőgépért, de Atom-Anti bontotta a gyakorlatsort, ezzel garantálva, hogy a modern technikát mellőzve rögzüljön a pillanat:)

Amíg nem volt gyerekem, nem értettem, hogy miért kell annyira oda-meg-vissza lenni, hiszen minden babával ugyanazok a folyamatok történnek, mea culpa hát minden rideg, vagy közömbös szemlélődéssel töltött percemért, amit Nektek - gyermekes ismerőseim - okoztam a múltban:)))

Anti-Mami

Ötödik hónap

2009. október

Atom-Anti elképesztő iramban változik, néha elképedek, hogy én is mennyire érzékelem ezt, pedig nap nagy részében őt figyelgetem (bár ő még ezt is kevésnek érzi:) Legtöbbször az esti etetés közben van időm elmerengeni az élet nagy dolgain (gondolhatjátok:)), de ez most már annyira nem egyszerű, a tegnap este például úgy telt, hogy 15 másodpercenként ellenőrizte, hogy ott vannak-e még a könyvek a feje fölött a polcon, ehhez egy teljesen természetellenes tartást kell felvennie, ezért ilyenkor cumisüveg ki a szájból, eddig betáplált élelmiszer kibukik a frissen mosott kis nyakacskába, fejecskére, pizsikére, párnácskára, anyácskára, közben az erőlködéstől (csak vicc, hogy attól:) beszarik, tehát mire a véget ér a hóka-móka, már mehet megint teljes generálba, alváz- és külső mosásra:))) és még nem is jár...

Amúgy még mindig nagyon szórakoztatónak találom a társaságát, de lehet, hogy végzetes hibát követek el azzal, hogy általában mókás hanglejtésben beszélek, vagy bohóckodom, táncolok, ugyanis múltkor úgy tűnt, mintha rakoncátlankodna és megpróbáltam vele komoly hangnemben beszélni... annyira furcsa volt Neki ez az énem, hogy gurgulázva kacagott, és egyáltalán nem érezte magát megregulázva, hajjaj, közelgő daccckorszak, mi lesz velem...

Mindkét fogát evésre szeretnénk használni, de egyenlőre nincs oda a tápszeren kívül más dolgokért, viszont imádja nézni, ahogy mi eszünk és totálisan beleéli magát, olyan az egész, mintha egy színpadon mi lennénk a színészek, ő meg a hálás közönség... Amíg a kanál, vagy a szelet kenyér a tányérról a szánk felé halad, visszatartja a lélegzetét, felhúzott szemöldökkel koncentrál, amikor szánkba ér a falat, akkor nagyot sikkant, közben a bokájáig csorog a nyála...Amúgy meg kezd kibontakozni az önálló akarata, a nemet még nem tudja kimondani, de a nye-nye-nye hangsort és utána a velőtrázó sikolyt nagyon szívesen használja eszközként, hogy érvényre juttassa elképzeléseit (például, hogy hétvégén csak az apa etetheti, senki más...)

Mozgásban utolérte kortársait, pörög-forog a hátán, és mindenáron ülni szeretne, kaptunk egy egy szobahintát, ami hajtja magát, abban üldögélhetne kedvére, de Ő azt használja a szent árnyékszéknek, ahogy belekerül, rögtön mozgásba lendül a pocakja is, és büszkén kitermeli a kitermelni valót:)))

Anti-Mami

Cékla-mese

2009. november

Atom-Anti ötödik hónapjában kezdtem meg a pépes táplálást, ami eleinte akadozott egy kicsit, elsősorban azért, mert Én nem voltam elég rendszeres és felkészült anya-lény, mindig akkor jutott eszembe, hogy csinálnom kellett volna ebédet, amikor a kis fiókám már tátogott...utánaolvastam az interneten, és inkább hat hónapos kortól írják a szilárd étel bevezetését... szóval ismét elbizonytalanodtam a sok különböző információ kapcsán, végül is azzal győzködöm magam, hogy a védőnő javasolta a szilárd étel bevezetését, és mindjárt hat hónapos (Te jó ég!!!), plusz rendelkezik a "tünetekkel", ami alapján elvileg már felkészült a szervezete (kinőtt/nő a foga, érdeklődik az étkezések iránt, kezd megszűnni a nyelvkiöltő reflexe)

Az Én "problémám" az, hogy minden ételre ugyanazt az arcot vágja az első két falatnál (mér acc ilyen szart anya arckifejezés), majd amit belekanalazok a szájába tartalomtól és mennyiségtől függetlenül, azt rezzenéstelen arccal (bár inkább nevetve) lenyeli, és után képes ugyanazt a mennyiségű tápszert is lenyomni, mint eddig, ha adok Neki (egy nap kipróbáltam, vannak-e egészséges határai az étvágyának, de nincsenek:(( Tehát egy kicsit zavarban vagyok a mennyiségekkel kapcsolatban, legutóbb egy kisebb méretű sütőtök felét bekanalazta, két napig nyögött piros fejjel, narancssárga sütőtök kukacok jöttek a kis popsijából, elég nehezen szabadult Tőle...

Most éppen cékla sül a sütőben (és mellette padlizsán, a saját örömömre), az lesz a mai ebéd, hát kíváncsi vagyok... nagyon izgalmasnak érzem azt tanulmányozni, hogy az általam nem szeretett élelmiszerekkel (pl. cékla) mit kezd, mennyire erős a gondolat hatalma, kimondatlanul érzékeli-e a gyerek az ellenérzést....a védőnő a céklát már a terhességem alatt is nagyon favorizálta, és a gyereknek is nagyon ajánlja, próbálja ki mindenki, de csak cékla színű ruhába bújva:))))) Nekem van eszelősen praktikus IKEA-s etetős kabátkám, amibe bele lehet bújtatni a gyerek karjait is, és és eltakarja majdnem a térdéig, a nyakánál meg épp jó szorosan zár, így mostanában egész jól jövünk ki a kajálásból, mondjuk Atom-Anti is egyre nagyobb spíler a kiskanállal evésben:))) (Közben elkészült a cékla, brrrrr, lenyomott 3/4 fej céklát, úgy nézett ki, mint aki megivott vagy 4 véresagy koktélt, kicsit féltem, hogy a szája körül megmarad a szín, de a szappan csodákra képes:) Eltelt egy óra és kihányta a felét, elég morbid látvány, itt sikítozunk Férj-jel, a cékla színű ruha ötlete egyáltalán nem viccccc!!!!:) Most már este van, és egy rész visszaérkezett az univerzumba, színe változatlan, egy kicsit ijesztő...

Anti-Mami

Dizájn szoptatás

Bár megfogadtam, hogy szülésről és szoptatásról nem beszélek (írok) túl sokat, de mivel a legtöbb nő szintén így tett a környezetemben, ezen a téren is egyedülállóan és kivételesen alkalmatlannak, szörnyen rossz anyának éreztem magam hetekig, sokat sírtam emiatt, és Nálunk Anti-Mami nem a gyereksírás miatt nem aludt hetekig rendesen, hanem a lelki-válságtól, ezért erről is írok. Mint ahogy a szülésnek sem úgy indultam neki, hogy a végén nem természetes úton jön a világra, kisdedem a szoptatást is az egyetlen és gyönyörű útnak tartottam a táplálás terén. És ha újra abban a kiváltságban lehet részem, hogy lesz második kisbabám is, akkor nagyon szeretném szoptatni. Ezt azért írom le, mert a Mindenható Szoptatásért Liga, és hívei cinikusan megjegyzik, hogy lehet, hogy a nők egy százalékánál fordulhat elő olyan fizikai rendellenesség, ami megakadályozza a szoptatásban, mégis minden harmadik nő tápszerrel/tápszerrel is táplálja a gyermekét.

Az arány teljesen helyes, ezt látom a saját környezetemben is, viszont azt az életben nem gondoltam volna, hogy ugyanúgy, mint a politikai/vallási hovatartozás is megosztja az embereket, sőt néha szétzilál barátságokat és családokat is, így ez a kérdés is hasonló bűvös erővel bír. És arra sem gondoltam, hogy mekkora jelentősége van a kezdeti kiegyensúlyozott anya-baba létben - így szoptatásban is - a kórháznak, az orvosoknak és a családnak... Szerencsétlen módon egy három napos ünnep küszöbén kerültem kórházba, azzal a céllal, hogy mesterséges módon megindítsák a szülést, mert úgy nézett ki bölcsibe megy a gyerek, mire el tudunk válni egymástól testileg (és lelkileg)... Bár semmilyen fizikai tünet nem utalt arra, hogy probléma lenne Atom-Antival és Velem, (azon kívül, hogy végig kellett néznem újra-és-újra, ahogy minden ultrahangos szakember tripla-szaltót ugrik és ohohohóóóót kiált, amikor feltűnik az én gyönyörű babám a képernyőn - és itt még csak a fej átmérőjénél tartottak...), a protokoll-az-protokoll mondották, így hagytam magam (szerintem nem sok nő van, aki ne azt gondolná, hogy ha tiltakozna egy orvossal szemben és baja lenne a babájának, akkor soha nem tudná magának megbocsájtani). Bár a szülés végül egy zselé hatására végül megindult, és nem volt szükség egyéb mesterséges haccacáréra, már semmi sem mentett meg attól, hogy belekerüljek az ünnep miatt csökkentett kórházi dolgozó műszakban, ámde a szokásos szülések duplájával küzdő kórházi közegbe.

Kismamáknak szóló újságok gyönyörű cikkeket hoznak le arról, hogy drága kismama semmi baj nincs, akkor sem, ha császárral szültél, mert majd a kórházban gondoskodnak arról, hogy naponta többször mellre tehesd a kisbabádat, és ha ez nem történik automatikusan, szólj nyugodtan, a nővérek és az orvosok nagyon készségesen segítenek majd... ezt a történetet összevetettem a saját élményeimmel, azóta nem olvasok kismamáknak és anyukáknak szóló újságokat... Péntek délelőtt szültem, a megőrzőből szombat reggel szabályosan kidobtak káromkodva, hogy ez sok léhűtő császáros nő mit keseríti meg az életüket, és visszakerültem arra az osztályra, ahol a nők még csak várakoznak arra, hogy szülhessenek, vagy éppen visszatartsák ebbéli kényszerüket. (Ennek volt egy jó oldala is, az erősen gömbölyödő kismamák nagy vidámság közepette felváltva segítettek felülni:) Végül vasárnap délután (a szülés harmadik napján) jutottam át a gyermekágyas osztályra, hogy végre megpihenhessek és nyugodtan élvezhessem nagyhangú kisfiamat Addig három óránként mehettem szoptatni az inkubátor-mosóba, ahol a kismamák egymás hegyén-hátán gyakorolták hivatásukat, és ha ide már állva sem fértünk be, akkor kinyitották a kulcsra zárt baba-ruha szárító helyiséget...

A nővérek kérdésekre nem szívesen válaszoltak, mert érthető módon nagyon túlterheltek voltak, vagy éppen műszak váltás volt, ezért a mamik a szoptatós szomszédjukat bámulták titkon, hátha az nem először csinálja, illetve megpróbáltuk nem bámulni az ikres mamikat, akikből gépi mellszívó által dőlt a lé... Végül csak végetért az az ünnep és jött egy főnővér, aki emberszámba vett minket, és megpróbált infóval szolgálni, ami természetesen egy átlag méretű csecsemőről szólt és nem az én óriás babámról... a kórházban az elbocsájtáskor felírták a tápszert, a gyerekorvos az első hetes látogatáskor felírta a tápszert, és mivel nem volt elég tejem, a gyerekem meg cékla fejjel üvöltött, én pedig megállás nélkül fostam, vagy bőgtem, ezért IGEN, megetettem kiegészítésként tápszerrel és innen már nem volt visszaút. Felhívtak barátok, akik hosszasan szoptattak, hogy ne tegyem ezt a gyerekemmel, tegyem gyakrabban mellre, de mivel maga a szoptatás, és kiegészítés 1,5 óra volt, mire rendbe tettem és lefektettem Atom-Antit eltelt 2 óra az evés megkezdése óta, és már csak maximum 1 óra volt hátra a következőig, ezért nem igen tudtam elképzelni, hogy hogyan csinálhatnám ennél gyakrabban. És az első másfél hetet kivéve egész nap egyedül voltam és totál idegbeteg lettem, hogy még csak ilyen pici, és már tönkre tettem az életét. (innentől kezdve kerültem a társaságát a volt, jelenlegi, vagy jövőbeni szoptatós anyukáknak, véletlenül sem ismerkedtem friss kismamákkal, az utcán)...ezzel elkezdődött egy ördögi kör, amiből nem volt kiszállás. Közel négy hónapig napi 8-10 alkalommal, több órán át tisztességgel szoptattam mind a negyven ml tejemmel a kisbabámat (ezért hívom magam dizájn-szoptatónak)

Amikor már volt időm utánaolvasni a szoptatás minden csinjának-binjának, - ezzel együtt a nem szoptató nőket köpködő véleményekkel is - akkor nagyon világosan kirajzolódott a kép, hogy hol rontottam el, de már Én magam nem akartam változtatni a jól működő és kialakult szoptatás-tápszeres kiegészítés renden, és visszatérni az idegbeteg, zokogó, kialvatlan, a gyerekkel türelmetlen Énemhez. A Nők többsége valóban nem azért nem szoptat, mert fizikailag nem alkalmas rá... jó magam biztosan nem voltam elég kitartó, de meg kell mondanom, hogy a nagy elvárások és stresszelés közepette (nem vagy jó anya, ha nem szoptatsz mozgalom!!), egyáltalán nincs meg az a támogató kórházi-gyermekágyi-gyermekorvosi-családi közeg, ami ezt a régen teljesen magától értetődő, mára számomra félelmetesnek, nehéznek tűnő folyamatot megkönnyítené...

Anti-Mami

az Anti-Mami lét kezdete

Lépten-nyomon bele lehet futni olyan írásokba, amelyekben azt elemezgetik, hogy milyen magas a császárral szülő nők aránya, vannak akik egyenesen boszorkányüldözésbe kezdenek, ha szóba kerül a téma...ezért leírnám, én hogy kerültem bele ebbe a halmazba, és amíg rosszabb lelki állapotban voltam, hogyan sikerült azon szoronganom, hogy lám még szülni sem tudok normálisan...

meg kell mondanom, én sem úgy futottam neki primipara (milyen kifejező latinul az először szülő nő definíciója) létembe, hogy majd a műtőasztalon végzem. De amikor végre felültettek oda - nem szégyellem - végtelenül hálás voltam az akkor már tíz órája tartó három perces, illetve a ki tudja mióta tartó egy perces fájások lehetséges beszüntetéséért. Némi gondot okozott mozdulatlanul, "cica-háttal" ülni egy olyan szituációban, amikor "beszorítottak" a programozott császárosok közé, és mindenki azt várta, hogy gyorsan-gyorsan tegyem én is a dolgom, hogy túl legyenek rajtam (homokszem került az olajozottan működő gépezetbe), miközben lélegezni is alig tudtam, de kb. hatodszorra sikerült a mozdulatsor, és elkezdődött az akció... én olyan boldog voltam, hogy végre találkozhatok a kisfiammal, hogy a fejemhez beosztott orvos komolyan aggódott értem, mert furcsán viselkedtem, a délelőtt császárjaihoz képest túl mosolygós, és gondtalan voltam:). Előtte a szülőszobán az osztályos főorvos megvizsgált (többször is) és közölte, hogy velem az a baj, hogy nem akarom megszülni azt a gyereket...végül is tényleg nem azért jöttem... mintegy 14 órával azelőtt a szülésznő közölte, hogy ezek nem fájások, kizárt, hogy "ilyen" méhszájjal nő szüljön, nyugodtan vacsorázzak meg, és pihenjek le... így történhetett, hogy egy óra múlva alaposan belakmározva a kórterem előtt a sötét folyosón szorítottam a rácsokat, ezt megszakítva néha úgy hánytam, mint a lakodalmas kutya, mindezt lábujjhegyen, hogy ne zavarjam a többi nőt a hat ágyas kórteremben, akiknek a fele azért volt ott, hogy meg ne szüljön...a férjemet csak a vajúdás vége felé hívtam segítségül, hogy őt se nagyon zavarjam...a műtét közben (bár nem tőlem, csak úgy a levegőbe) az osztályos főorvos bocsánatot kért, mert kiderült, hogy szív alakú méhem van, ezért eleve kisebb eséllyel indultam neki egy zavartalan szülésnek (hogy lehet, hogy én erről nem tudtam).

A műtét utáni napon sikerült összetalálkoznom azzal az orvossal, aki a kórházba kerüléskor megvizsgált (nem kívánom senkinek), és azt mondta, lehetetlen, hogy én "azzal" a méhszájjal megszültem...a következő személy akivel friss anyaként összetalálkoztam a takarítónő volt, aki közölte, hogy ebben az öltözetben (kényelmes tréningruha) nehogy betegyem a lábam a gyerekágyas osztályra, mert ott a nővérek nem fogják elhinni, hogy BETEG vagyok és nem látogató - lehet, hogy a műtét közben használt szerek tették, de még mindig tudtam mosolyogni, és felrémlett bennem, ahogy a bizonyítás kedvéért megmutatom a sebem, ha a mozgásomból esetleg nem derülne ki a tény, hogy MAMI vagyok (így hívtak minket a nővérek) - és halljatok csodát, felvettem a köntösöm, hogy biztosan hozzájussak végre a gyermekemhez, aki már elmúlt 1 napos és eddig kb. 1 percre látta kívülről a belülről már jól megszokott anyukáját...

fentiek úgy történtek, hogy amúgy végig viháncoltam a terhességet, annyira boldog és fitt voltam, nem féltem a szüléstől, nem hallottam/olvastam rémtörténeteket, magabiztos voltam, mert az a típus vagyok, aki mindent megold, de valahogy bedarált a kórházi közeg, és a fájdalom...utólag úgy látom, hogy nem voltam elég aktív, hagytam, hogy elsodorjanak az események, túl sokat foglalkoztam azzal, hogy ne zavarjak senkit életem legfontosabb eseménye közben, és nem kértem segítséget...bár azt például alapból feltételeztem, hogy a választott szülésznő, akinek fizetek a szolgálataiért, elárulja, hogy a szülőágyon van felhajtható kapaszkodó, így nem kellett volna hosszú órákon keresztül három percenként a saját combomat (később férjem kezeit:) kék-zöld foltosra markolászni, illetve hogy lehetne esetleg ésszerűbben lélegezni (mindezt a saját orvosom árulta el, aki a feltételezhető szülés végére érkezett, de legalább az utolsó óra egy fokkal könnyebben telt az újdonságok fényében:)

tehát primiparák aktívkodjatok, kérdezzetek, örvendjetek, kérjetek segítséget bátran, higgyetek saját ösztöneitekben és ha az apa-jelöltek szülőszoba képesnek érzi magát otthon ne felejtsétek, Őket mert hihetetlen érzés a puszta jelenlétük:))))))

Anti-Mami

Háromszoros miért

A blog írását Lengyelországban élő barátnőm kezdeményezte, aki utánam hat héttel hozta világra gyönyörű kisfiát. Eleinte óvatoskodva írtunk egymásnak e-maileket az anyasággal kapcsolatos tapasztalatainkról, aztán amikor rájöttünk milyen felszabadító erővel jár az igazi, kendőzetlen problémáink megosztása, amelyek írás közben valósággal eltörpülnek, majd végül az eset humorrá válik, elindult a lavina...mindent leírtunk, ami a "csövön kifért", és ez amolyan véd- és dacszövetséget, megnyugvást, kiegyensúlyozott anyai létet eredményezett közöttünk a "standard" barátságon túl...

A blog elsődleges célja barátaink tájékoztatása Atom-Anti életének főbb eseményeiről

A blog másodlagos célja, hogy megmentsek legalább egy Anyát, és kiragadjam abból az életérzésből, ami Engem járt át az első nyolc hétben. Teljesen alkalmatlannak, rossz anyának gondoltam magam, amíg valaki el nem mesélte személyes tapasztalait, amelyek nagyon hasonlítottak ahhoz a lelki mélységhez, feketeséghez, szürkeséghez, amiben Én jártam. Lehet, hogy irracionális, hogy Én attól léptem ki ebből az állapotból, hogy azt gondolhattam ez csak egy sablonos viselkedés, ami hozzá tartozik a női tudathoz, de Nekem ez adott önigazolást arra, hogy nem vagyok szörnyeteg, ahogy addig gondoltam magamra.

A blog harmadik célja, hogy végre kiéljem magam:)) Nagy Szex és New York rajongó vagyok, és egyszerűen imádtam, ahogy Carrie ül az ablakban a laptopja előtt, bámul ki az ablakon, és dőlnek belőle a frappáns szövegek...és ebből még meg is él... és tessék, ülök a laptop előtt, bámulok ki az ablakon, az egyik szobában egy Férj horkol, a másikban egy tejszagú baba horkol (nem vicc), és várom az ihletet...

Anti-Mami