Lépten-nyomon bele lehet futni olyan írásokba, amelyekben azt elemezgetik, hogy milyen magas a császárral szülő nők aránya, vannak akik egyenesen boszorkányüldözésbe kezdenek, ha szóba kerül a téma...ezért leírnám, én hogy kerültem bele ebbe a halmazba, és amíg rosszabb lelki állapotban voltam, hogyan sikerült azon szoronganom, hogy lám még szülni sem tudok normálisan...
meg kell mondanom, én sem úgy futottam neki primipara (milyen kifejező latinul az először szülő nő definíciója) létembe, hogy majd a műtőasztalon végzem. De amikor végre felültettek oda - nem szégyellem - végtelenül hálás voltam az akkor már tíz órája tartó három perces, illetve a ki tudja mióta tartó egy perces fájások lehetséges beszüntetéséért. Némi gondot okozott mozdulatlanul, "cica-háttal" ülni egy olyan szituációban, amikor "beszorítottak" a programozott császárosok közé, és mindenki azt várta, hogy gyorsan-gyorsan tegyem én is a dolgom, hogy túl legyenek rajtam (homokszem került az olajozottan működő gépezetbe), miközben lélegezni is alig tudtam, de kb. hatodszorra sikerült a mozdulatsor, és elkezdődött az akció... én olyan boldog voltam, hogy végre találkozhatok a kisfiammal, hogy a fejemhez beosztott orvos komolyan aggódott értem, mert furcsán viselkedtem, a délelőtt császárjaihoz képest túl mosolygós, és gondtalan voltam:). Előtte a szülőszobán az osztályos főorvos megvizsgált (többször is) és közölte, hogy velem az a baj, hogy nem akarom megszülni azt a gyereket...végül is tényleg nem azért jöttem... mintegy 14 órával azelőtt a szülésznő közölte, hogy ezek nem fájások, kizárt, hogy "ilyen" méhszájjal nő szüljön, nyugodtan vacsorázzak meg, és pihenjek le... így történhetett, hogy egy óra múlva alaposan belakmározva a kórterem előtt a sötét folyosón szorítottam a rácsokat, ezt megszakítva néha úgy hánytam, mint a lakodalmas kutya, mindezt lábujjhegyen, hogy ne zavarjam a többi nőt a hat ágyas kórteremben, akiknek a fele azért volt ott, hogy meg ne szüljön...a férjemet csak a vajúdás vége felé hívtam segítségül, hogy őt se nagyon zavarjam...a műtét közben (bár nem tőlem, csak úgy a levegőbe) az osztályos főorvos bocsánatot kért, mert kiderült, hogy szív alakú méhem van, ezért eleve kisebb eséllyel indultam neki egy zavartalan szülésnek (hogy lehet, hogy én erről nem tudtam).
A műtét utáni napon sikerült összetalálkoznom azzal az orvossal, aki a kórházba kerüléskor megvizsgált (nem kívánom senkinek), és azt mondta, lehetetlen, hogy én "azzal" a méhszájjal megszültem...a következő személy akivel friss anyaként összetalálkoztam a takarítónő volt, aki közölte, hogy ebben az öltözetben (kényelmes tréningruha) nehogy betegyem a lábam a gyerekágyas osztályra, mert ott a nővérek nem fogják elhinni, hogy BETEG vagyok és nem látogató - lehet, hogy a műtét közben használt szerek tették, de még mindig tudtam mosolyogni, és felrémlett bennem, ahogy a bizonyítás kedvéért megmutatom a sebem, ha a mozgásomból esetleg nem derülne ki a tény, hogy MAMI vagyok (így hívtak minket a nővérek) - és halljatok csodát, felvettem a köntösöm, hogy biztosan hozzájussak végre a gyermekemhez, aki már elmúlt 1 napos és eddig kb. 1 percre látta kívülről a belülről már jól megszokott anyukáját...
fentiek úgy történtek, hogy amúgy végig viháncoltam a terhességet, annyira boldog és fitt voltam, nem féltem a szüléstől, nem hallottam/olvastam rémtörténeteket, magabiztos voltam, mert az a típus vagyok, aki mindent megold, de valahogy bedarált a kórházi közeg, és a fájdalom...utólag úgy látom, hogy nem voltam elég aktív, hagytam, hogy elsodorjanak az események, túl sokat foglalkoztam azzal, hogy ne zavarjak senkit életem legfontosabb eseménye közben, és nem kértem segítséget...bár azt például alapból feltételeztem, hogy a választott szülésznő, akinek fizetek a szolgálataiért, elárulja, hogy a szülőágyon van felhajtható kapaszkodó, így nem kellett volna hosszú órákon keresztül három percenként a saját combomat (később férjem kezeit:) kék-zöld foltosra markolászni, illetve hogy lehetne esetleg ésszerűbben lélegezni (mindezt a saját orvosom árulta el, aki a feltételezhető szülés végére érkezett, de legalább az utolsó óra egy fokkal könnyebben telt az újdonságok fényében:)
tehát primiparák aktívkodjatok, kérdezzetek, örvendjetek, kérjetek segítséget bátran, higgyetek saját ösztöneitekben és ha az apa-jelöltek szülőszoba képesnek érzi magát otthon ne felejtsétek, Őket mert hihetetlen érzés a puszta jelenlétük:))))))
Anti-Mami
meg kell mondanom, én sem úgy futottam neki primipara (milyen kifejező latinul az először szülő nő definíciója) létembe, hogy majd a műtőasztalon végzem. De amikor végre felültettek oda - nem szégyellem - végtelenül hálás voltam az akkor már tíz órája tartó három perces, illetve a ki tudja mióta tartó egy perces fájások lehetséges beszüntetéséért. Némi gondot okozott mozdulatlanul, "cica-háttal" ülni egy olyan szituációban, amikor "beszorítottak" a programozott császárosok közé, és mindenki azt várta, hogy gyorsan-gyorsan tegyem én is a dolgom, hogy túl legyenek rajtam (homokszem került az olajozottan működő gépezetbe), miközben lélegezni is alig tudtam, de kb. hatodszorra sikerült a mozdulatsor, és elkezdődött az akció... én olyan boldog voltam, hogy végre találkozhatok a kisfiammal, hogy a fejemhez beosztott orvos komolyan aggódott értem, mert furcsán viselkedtem, a délelőtt császárjaihoz képest túl mosolygós, és gondtalan voltam:). Előtte a szülőszobán az osztályos főorvos megvizsgált (többször is) és közölte, hogy velem az a baj, hogy nem akarom megszülni azt a gyereket...végül is tényleg nem azért jöttem... mintegy 14 órával azelőtt a szülésznő közölte, hogy ezek nem fájások, kizárt, hogy "ilyen" méhszájjal nő szüljön, nyugodtan vacsorázzak meg, és pihenjek le... így történhetett, hogy egy óra múlva alaposan belakmározva a kórterem előtt a sötét folyosón szorítottam a rácsokat, ezt megszakítva néha úgy hánytam, mint a lakodalmas kutya, mindezt lábujjhegyen, hogy ne zavarjam a többi nőt a hat ágyas kórteremben, akiknek a fele azért volt ott, hogy meg ne szüljön...a férjemet csak a vajúdás vége felé hívtam segítségül, hogy őt se nagyon zavarjam...a műtét közben (bár nem tőlem, csak úgy a levegőbe) az osztályos főorvos bocsánatot kért, mert kiderült, hogy szív alakú méhem van, ezért eleve kisebb eséllyel indultam neki egy zavartalan szülésnek (hogy lehet, hogy én erről nem tudtam).
A műtét utáni napon sikerült összetalálkoznom azzal az orvossal, aki a kórházba kerüléskor megvizsgált (nem kívánom senkinek), és azt mondta, lehetetlen, hogy én "azzal" a méhszájjal megszültem...a következő személy akivel friss anyaként összetalálkoztam a takarítónő volt, aki közölte, hogy ebben az öltözetben (kényelmes tréningruha) nehogy betegyem a lábam a gyerekágyas osztályra, mert ott a nővérek nem fogják elhinni, hogy BETEG vagyok és nem látogató - lehet, hogy a műtét közben használt szerek tették, de még mindig tudtam mosolyogni, és felrémlett bennem, ahogy a bizonyítás kedvéért megmutatom a sebem, ha a mozgásomból esetleg nem derülne ki a tény, hogy MAMI vagyok (így hívtak minket a nővérek) - és halljatok csodát, felvettem a köntösöm, hogy biztosan hozzájussak végre a gyermekemhez, aki már elmúlt 1 napos és eddig kb. 1 percre látta kívülről a belülről már jól megszokott anyukáját...
fentiek úgy történtek, hogy amúgy végig viháncoltam a terhességet, annyira boldog és fitt voltam, nem féltem a szüléstől, nem hallottam/olvastam rémtörténeteket, magabiztos voltam, mert az a típus vagyok, aki mindent megold, de valahogy bedarált a kórházi közeg, és a fájdalom...utólag úgy látom, hogy nem voltam elég aktív, hagytam, hogy elsodorjanak az események, túl sokat foglalkoztam azzal, hogy ne zavarjak senkit életem legfontosabb eseménye közben, és nem kértem segítséget...bár azt például alapból feltételeztem, hogy a választott szülésznő, akinek fizetek a szolgálataiért, elárulja, hogy a szülőágyon van felhajtható kapaszkodó, így nem kellett volna hosszú órákon keresztül három percenként a saját combomat (később férjem kezeit:) kék-zöld foltosra markolászni, illetve hogy lehetne esetleg ésszerűbben lélegezni (mindezt a saját orvosom árulta el, aki a feltételezhető szülés végére érkezett, de legalább az utolsó óra egy fokkal könnyebben telt az újdonságok fényében:)
tehát primiparák aktívkodjatok, kérdezzetek, örvendjetek, kérjetek segítséget bátran, higgyetek saját ösztöneitekben és ha az apa-jelöltek szülőszoba képesnek érzi magát otthon ne felejtsétek, Őket mert hihetetlen érzés a puszta jelenlétük:))))))
Anti-Mami
.jpg)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése