Bár megfogadtam, hogy szülésről és szoptatásról nem beszélek (írok) túl sokat, de mivel a legtöbb nő szintén így tett a környezetemben, ezen a téren is egyedülállóan és kivételesen alkalmatlannak, szörnyen rossz anyának éreztem magam hetekig, sokat sírtam emiatt, és Nálunk Anti-Mami nem a gyereksírás miatt nem aludt hetekig rendesen, hanem a lelki-válságtól, ezért erről is írok. Mint ahogy a szülésnek sem úgy indultam neki, hogy a végén nem természetes úton jön a világra, kisdedem a szoptatást is az egyetlen és gyönyörű útnak tartottam a táplálás terén. És ha újra abban a kiváltságban lehet részem, hogy lesz második kisbabám is, akkor nagyon szeretném szoptatni. Ezt azért írom le, mert a Mindenható Szoptatásért Liga, és hívei cinikusan megjegyzik, hogy lehet, hogy a nők egy százalékánál fordulhat elő olyan fizikai rendellenesség, ami megakadályozza a szoptatásban, mégis minden harmadik nő tápszerrel/tápszerrel is táplálja a gyermekét.
Az arány teljesen helyes, ezt látom a saját környezetemben is, viszont azt az életben nem gondoltam volna, hogy ugyanúgy, mint a politikai/vallási hovatartozás is megosztja az embereket, sőt néha szétzilál barátságokat és családokat is, így ez a kérdés is hasonló bűvös erővel bír. És arra sem gondoltam, hogy mekkora jelentősége van a kezdeti kiegyensúlyozott anya-baba létben - így szoptatásban is - a kórháznak, az orvosoknak és a családnak... Szerencsétlen módon egy három napos ünnep küszöbén kerültem kórházba, azzal a céllal, hogy mesterséges módon megindítsák a szülést, mert úgy nézett ki bölcsibe megy a gyerek, mire el tudunk válni egymástól testileg (és lelkileg)... Bár semmilyen fizikai tünet nem utalt arra, hogy probléma lenne Atom-Antival és Velem, (azon kívül, hogy végig kellett néznem újra-és-újra, ahogy minden ultrahangos szakember tripla-szaltót ugrik és ohohohóóóót kiált, amikor feltűnik az én gyönyörű babám a képernyőn - és itt még csak a fej átmérőjénél tartottak...), a protokoll-az-protokoll mondották, így hagytam magam (szerintem nem sok nő van, aki ne azt gondolná, hogy ha tiltakozna egy orvossal szemben és baja lenne a babájának, akkor soha nem tudná magának megbocsájtani). Bár a szülés végül egy zselé hatására végül megindult, és nem volt szükség egyéb mesterséges haccacáréra, már semmi sem mentett meg attól, hogy belekerüljek az ünnep miatt csökkentett kórházi dolgozó műszakban, ámde a szokásos szülések duplájával küzdő kórházi közegbe.
Kismamáknak szóló újságok gyönyörű cikkeket hoznak le arról, hogy drága kismama semmi baj nincs, akkor sem, ha császárral szültél, mert majd a kórházban gondoskodnak arról, hogy naponta többször mellre tehesd a kisbabádat, és ha ez nem történik automatikusan, szólj nyugodtan, a nővérek és az orvosok nagyon készségesen segítenek majd... ezt a történetet összevetettem a saját élményeimmel, azóta nem olvasok kismamáknak és anyukáknak szóló újságokat... Péntek délelőtt szültem, a megőrzőből szombat reggel szabályosan kidobtak káromkodva, hogy ez sok léhűtő császáros nő mit keseríti meg az életüket, és visszakerültem arra az osztályra, ahol a nők még csak várakoznak arra, hogy szülhessenek, vagy éppen visszatartsák ebbéli kényszerüket. (Ennek volt egy jó oldala is, az erősen gömbölyödő kismamák nagy vidámság közepette felváltva segítettek felülni:) Végül vasárnap délután (a szülés harmadik napján) jutottam át a gyermekágyas osztályra, hogy végre megpihenhessek és nyugodtan élvezhessem nagyhangú kisfiamat Addig három óránként mehettem szoptatni az inkubátor-mosóba, ahol a kismamák egymás hegyén-hátán gyakorolták hivatásukat, és ha ide már állva sem fértünk be, akkor kinyitották a kulcsra zárt baba-ruha szárító helyiséget...
A nővérek kérdésekre nem szívesen válaszoltak, mert érthető módon nagyon túlterheltek voltak, vagy éppen műszak váltás volt, ezért a mamik a szoptatós szomszédjukat bámulták titkon, hátha az nem először csinálja, illetve megpróbáltuk nem bámulni az ikres mamikat, akikből gépi mellszívó által dőlt a lé... Végül csak végetért az az ünnep és jött egy főnővér, aki emberszámba vett minket, és megpróbált infóval szolgálni, ami természetesen egy átlag méretű csecsemőről szólt és nem az én óriás babámról... a kórházban az elbocsájtáskor felírták a tápszert, a gyerekorvos az első hetes látogatáskor felírta a tápszert, és mivel nem volt elég tejem, a gyerekem meg cékla fejjel üvöltött, én pedig megállás nélkül fostam, vagy bőgtem, ezért IGEN, megetettem kiegészítésként tápszerrel és innen már nem volt visszaút. Felhívtak barátok, akik hosszasan szoptattak, hogy ne tegyem ezt a gyerekemmel, tegyem gyakrabban mellre, de mivel maga a szoptatás, és kiegészítés 1,5 óra volt, mire rendbe tettem és lefektettem Atom-Antit eltelt 2 óra az evés megkezdése óta, és már csak maximum 1 óra volt hátra a következőig, ezért nem igen tudtam elképzelni, hogy hogyan csinálhatnám ennél gyakrabban. És az első másfél hetet kivéve egész nap egyedül voltam és totál idegbeteg lettem, hogy még csak ilyen pici, és már tönkre tettem az életét. (innentől kezdve kerültem a társaságát a volt, jelenlegi, vagy jövőbeni szoptatós anyukáknak, véletlenül sem ismerkedtem friss kismamákkal, az utcán)...ezzel elkezdődött egy ördögi kör, amiből nem volt kiszállás. Közel négy hónapig napi 8-10 alkalommal, több órán át tisztességgel szoptattam mind a negyven ml tejemmel a kisbabámat (ezért hívom magam dizájn-szoptatónak)
Amikor már volt időm utánaolvasni a szoptatás minden csinjának-binjának, - ezzel együtt a nem szoptató nőket köpködő véleményekkel is - akkor nagyon világosan kirajzolódott a kép, hogy hol rontottam el, de már Én magam nem akartam változtatni a jól működő és kialakult szoptatás-tápszeres kiegészítés renden, és visszatérni az idegbeteg, zokogó, kialvatlan, a gyerekkel türelmetlen Énemhez. A Nők többsége valóban nem azért nem szoptat, mert fizikailag nem alkalmas rá... jó magam biztosan nem voltam elég kitartó, de meg kell mondanom, hogy a nagy elvárások és stresszelés közepette (nem vagy jó anya, ha nem szoptatsz mozgalom!!), egyáltalán nincs meg az a támogató kórházi-gyermekágyi-gyermekorvosi-családi közeg, ami ezt a régen teljesen magától értetődő, mára számomra félelmetesnek, nehéznek tűnő folyamatot megkönnyítené...
Anti-Mami
Az arány teljesen helyes, ezt látom a saját környezetemben is, viszont azt az életben nem gondoltam volna, hogy ugyanúgy, mint a politikai/vallási hovatartozás is megosztja az embereket, sőt néha szétzilál barátságokat és családokat is, így ez a kérdés is hasonló bűvös erővel bír. És arra sem gondoltam, hogy mekkora jelentősége van a kezdeti kiegyensúlyozott anya-baba létben - így szoptatásban is - a kórháznak, az orvosoknak és a családnak... Szerencsétlen módon egy három napos ünnep küszöbén kerültem kórházba, azzal a céllal, hogy mesterséges módon megindítsák a szülést, mert úgy nézett ki bölcsibe megy a gyerek, mire el tudunk válni egymástól testileg (és lelkileg)... Bár semmilyen fizikai tünet nem utalt arra, hogy probléma lenne Atom-Antival és Velem, (azon kívül, hogy végig kellett néznem újra-és-újra, ahogy minden ultrahangos szakember tripla-szaltót ugrik és ohohohóóóót kiált, amikor feltűnik az én gyönyörű babám a képernyőn - és itt még csak a fej átmérőjénél tartottak...), a protokoll-az-protokoll mondották, így hagytam magam (szerintem nem sok nő van, aki ne azt gondolná, hogy ha tiltakozna egy orvossal szemben és baja lenne a babájának, akkor soha nem tudná magának megbocsájtani). Bár a szülés végül egy zselé hatására végül megindult, és nem volt szükség egyéb mesterséges haccacáréra, már semmi sem mentett meg attól, hogy belekerüljek az ünnep miatt csökkentett kórházi dolgozó műszakban, ámde a szokásos szülések duplájával küzdő kórházi közegbe.
Kismamáknak szóló újságok gyönyörű cikkeket hoznak le arról, hogy drága kismama semmi baj nincs, akkor sem, ha császárral szültél, mert majd a kórházban gondoskodnak arról, hogy naponta többször mellre tehesd a kisbabádat, és ha ez nem történik automatikusan, szólj nyugodtan, a nővérek és az orvosok nagyon készségesen segítenek majd... ezt a történetet összevetettem a saját élményeimmel, azóta nem olvasok kismamáknak és anyukáknak szóló újságokat... Péntek délelőtt szültem, a megőrzőből szombat reggel szabályosan kidobtak káromkodva, hogy ez sok léhűtő császáros nő mit keseríti meg az életüket, és visszakerültem arra az osztályra, ahol a nők még csak várakoznak arra, hogy szülhessenek, vagy éppen visszatartsák ebbéli kényszerüket. (Ennek volt egy jó oldala is, az erősen gömbölyödő kismamák nagy vidámság közepette felváltva segítettek felülni:) Végül vasárnap délután (a szülés harmadik napján) jutottam át a gyermekágyas osztályra, hogy végre megpihenhessek és nyugodtan élvezhessem nagyhangú kisfiamat Addig három óránként mehettem szoptatni az inkubátor-mosóba, ahol a kismamák egymás hegyén-hátán gyakorolták hivatásukat, és ha ide már állva sem fértünk be, akkor kinyitották a kulcsra zárt baba-ruha szárító helyiséget...
A nővérek kérdésekre nem szívesen válaszoltak, mert érthető módon nagyon túlterheltek voltak, vagy éppen műszak váltás volt, ezért a mamik a szoptatós szomszédjukat bámulták titkon, hátha az nem először csinálja, illetve megpróbáltuk nem bámulni az ikres mamikat, akikből gépi mellszívó által dőlt a lé... Végül csak végetért az az ünnep és jött egy főnővér, aki emberszámba vett minket, és megpróbált infóval szolgálni, ami természetesen egy átlag méretű csecsemőről szólt és nem az én óriás babámról... a kórházban az elbocsájtáskor felírták a tápszert, a gyerekorvos az első hetes látogatáskor felírta a tápszert, és mivel nem volt elég tejem, a gyerekem meg cékla fejjel üvöltött, én pedig megállás nélkül fostam, vagy bőgtem, ezért IGEN, megetettem kiegészítésként tápszerrel és innen már nem volt visszaút. Felhívtak barátok, akik hosszasan szoptattak, hogy ne tegyem ezt a gyerekemmel, tegyem gyakrabban mellre, de mivel maga a szoptatás, és kiegészítés 1,5 óra volt, mire rendbe tettem és lefektettem Atom-Antit eltelt 2 óra az evés megkezdése óta, és már csak maximum 1 óra volt hátra a következőig, ezért nem igen tudtam elképzelni, hogy hogyan csinálhatnám ennél gyakrabban. És az első másfél hetet kivéve egész nap egyedül voltam és totál idegbeteg lettem, hogy még csak ilyen pici, és már tönkre tettem az életét. (innentől kezdve kerültem a társaságát a volt, jelenlegi, vagy jövőbeni szoptatós anyukáknak, véletlenül sem ismerkedtem friss kismamákkal, az utcán)...ezzel elkezdődött egy ördögi kör, amiből nem volt kiszállás. Közel négy hónapig napi 8-10 alkalommal, több órán át tisztességgel szoptattam mind a negyven ml tejemmel a kisbabámat (ezért hívom magam dizájn-szoptatónak)
Amikor már volt időm utánaolvasni a szoptatás minden csinjának-binjának, - ezzel együtt a nem szoptató nőket köpködő véleményekkel is - akkor nagyon világosan kirajzolódott a kép, hogy hol rontottam el, de már Én magam nem akartam változtatni a jól működő és kialakult szoptatás-tápszeres kiegészítés renden, és visszatérni az idegbeteg, zokogó, kialvatlan, a gyerekkel türelmetlen Énemhez. A Nők többsége valóban nem azért nem szoptat, mert fizikailag nem alkalmas rá... jó magam biztosan nem voltam elég kitartó, de meg kell mondanom, hogy a nagy elvárások és stresszelés közepette (nem vagy jó anya, ha nem szoptatsz mozgalom!!), egyáltalán nincs meg az a támogató kórházi-gyermekágyi-gyermekorvosi-családi közeg, ami ezt a régen teljesen magától értetődő, mára számomra félelmetesnek, nehéznek tűnő folyamatot megkönnyítené...
Anti-Mami
.jpg)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése