A nő nőgyógyászok és a celebek védelmében

Két héttel ezelőtt  néztem az RTL-Klub Reggeli című műsorát, ahol egy igen jó kedélyű, fiatalka, ámde nagyon magabiztos férfi nőgyógyász vélekedett általánosságban a női nőgyógyászokról. A napi téma ugyanis az volt, hogy a nők milyen félelmek, indokok, vélelmek miatt választanak nőgyógyászt. Sajnos nem sikerült visszakeresnem a nevét az RTL honlapjáról, így nem tudok vitába szállni nyilvánosan, de mivel vélhetően több százezer néző előtt fejtette ki véleményét, így talán Én is megengedhetem magamnak, hogy több tíz fős olvasótábor előtt ugyanezt megtegyem:))) Azt találta mondani, hogy a nők általános véleménye az, hogy a női nőgyógyászok durvábban vizsgálják meg a nőket, az ilyen nőgyógyászoknak a szüléshez kötődnek saját élményeik is, így nem biztos, hogy Ők a legalkalmasabbak egy szülés levezetésére, és különben is, a nő nőgyógyászoknak, akiknek gyerekeik vannak, otthon kell maradniuk a gyerekeikkel, így nem tudják ellátni feladataikat, miszerint egy éppen szülő nő riassza őket a szüléshez, amíg egy férfi nőgyógyásznak annyi a dolga, hogy hazavigye a pénzt, a hátteret az asszony biztosítja, ezért ilyen kicsi a nők aránya a férfi nőgyógyászokhoz  képest... az arány valóban kicsi, és azzal az indokkal nem tudok szembeszállni, hogy ez egy olyan szakma, ami állandó készenlétet igényel, viszont a többivel nem értek egyet.

Én a hatodik hónapban jártam, amikor úgy döntöttem, hogy nem zokogok tovább minden egyes jól megfizetett, férfi nőgyógyász által prezentált privát nőgyógyászati vizsgálat után, ahol általánosságban este hattól tízig vártam, hogy sorra kerüljek a magánrendelésen, aminek gondolom az lenne a célja, hogy kiváltsa a kórházi cécót, és várakozást. A férfi nőgyógyász, akit csak állapotosan ismertem meg, mindenképpen ragaszkodott volna az amniocentézishez (mintavétel tűvel a magzatvízből a genetikai rendellenességek szűrésére), bár megcsináltattam a horrorisztikus összegű vértesztet, ami az Én olvasatomban azt jelentette, hogy 97 %-os biztonsággal jelzi, hogy a kisbaba, akit a szívem alatt hordok éltes korom ellenére nem down-kóros, (és minden más eredmény is ezt igazolta) Ő azt mondta egy ilyen teszt nem mutat valós eredményt, és minden egyes találkozásnál erőltette az amniocentézist (ami a statisztika szerint minden kétszázadik nőnél vetéléssel jár), még a beavatkozás elvégezhetőségének lejárta után is ezt nyomta. Én elleneztem, amivel kapcsolatban az volt a véleménye, hogy logikátlan a gondolkodásom... Miután ez elfogadhatatlanná vált számomra, és nem kívántam többé felzaklatni Atom-Antit, magamat és nem utolsó sorban Férjuramat azzal, hogy szétfagyva, szétkenődött sminkkel állítsak haza késő este, a barátnőm ajánlása alapján kerültem egy négy gyermekes nő nőgyógyászhoz, aki az első találkozáskor megkért, hogy fedjem már fel az okát, miért szeretnék ekkora gömbölyödő pocakkal  orvost váltani, mert lehet, hogy ő sem tudja beváltani különös elvárásaimat... Amikor előadtam, hogy az egyetlen elvárásom, hogy így a hatodik hónapban járva úgy érzem, hogy szeretném megszülni a kisbabámat, mivel az összes alapvető vizsgálat a vérteszt eredményével együtt sem mutat semmilyen rendellenességet... erre kimondta az azóta szállóigévé vált mondatot: ha baglyot akarok szülni, akkor baglyot szülök, Ő ebben nem fog engem megakadályozni:))) Minden egyes találkozásnál megerősített abban, hogy nagyon szép terhességem van, őröletesen jó, hogy kisfiam lesz, jól csinálom a dolgom, önként előadta a következő lépést, nem kellett az internetről külön vadásznom, hogy milyen kérdéseket tegyek fel, hogy információhoz jussak, mindig önbizalommal telten, nyugodtan, mosolyogva és büszkén távoztam a rendelőből, végleg tovaszálltak a kellemetlen gondolataim a vizsgálatokkal kapcsolatban. Minden kérdésemre őszintén válaszolt, nem hagyott kétséget afelől, hogy ott lesz, amikor szükség lesz rá, hiszen ezért fizetem... és így is volt... tudom, hogy ez nem a többség véleménye, de szerintem pontosan a megélt női élmények, a beleérző képesség, a közös realitás, netán az átélt anyaság érzése, és az empátia az, amiért érdemes nő nőgyógyászt választani, az pedig már csak a vak szerencse dolga volt, hogy ezt a nőgyógyászt még egy jó adag humorral is megáldotta az élet, így Atom-Anti elég korán belekostólhatott, hogy milyen az, amikor Anti-Mami nyihog:))))


a "celebekkel" kapcsolatban pedig annyit, hogy kiderült, olyan csoda helyen lakunk, hogy egy védőnői körzetbe tartozhatok Fekete Pákóval és Liluval!!! Wow, remélem mindenki érzi a szitu jelentőségét:)))) Meg kell mondanom, hogy mindkettőjük részéről olyan közvetlenséget, kedvességet tapasztaltam, amitől beájultam:)) Ezen a héten személyesen Lilu integetett Atom-Antinak, aki nem érezte át a pillanat varázsát, így kénytelen voltam a nevében visszaintegetni...most már Ő is alig várja a következő mérlegelést:)))))

Valentin's day-cake

Ez nem egy gasztro-blog, mégis úgy érzem meg kell osztanom "anonym" módon a nagy közönséggel, hogy 36 évesen, 2 hosszú évnyi házasság(:-) után megsütöttem életem első süteményét, hátha hasonlóan tapasztalt háziasszonyok tanulnak belőle. Szegény Uramnak közel hat évet kellett pedáloznia ezért a sütiért, túl van két ehetetlen - kukában landolt -, illetve egy rumos palacsintára hajazó, az ehetetlen határán szédelgő tiramisu élményen, de nem adta fel. Annyi mindent tett értem az elmúlt hónapokban, hogy gondoltam kihasználom ezt a híres-neves Valentin-napot és megörvendeztetem egy igazi sütőben sült költeménnyel, mint ahogy az egy jó feleségtől (és most már Anyától is) nagyon rég elvárható lett volna...


Ez a nap úgyis ideális volt, mert Atom-Anti és Hipi-szuper-Apppa a nagyszülőkhöz távoztak. Hosszas előkészületek után (a facebook-on feliratkoztam egy web-szakácskönyv oldalára) rátaláltam egy "könnyű" címkével ellátott, előkészületekkel együtt is fél óra alatt elkészülő szemet gyönyörködtető csokoládés sütire... Nő társaim évek óta azzal bíztatnak, hogy sütni márpedig könnyű, és már vannak receptjeim, amire többen azt mondták, sőt megesküdtek, hogy képtelenség elrontani (a tiramisuról is ez a hír járja, de mindegy:))))))))))))  A kiválasztott süti is elronthatatlannak nézett ki, napokig memorizáltam a nevét és a képét, hogy újra megtaláljam. Ez a dolog a sütéssel nagyon tanulságos volt, mert egy múltbéli sérelmemet feloldotta bennem, mégpedig azt, hogy a közgazdasági szakközépiskola első osztályában meg akart buktatni a fizika tanár, mert nem tudtam egy perc alatt kétszázszor átváltani egymás között a mértékegységeket. A buktatást csak úgy úszhattam meg, hogy hosszasan korrepetálásra jártam, a szándék miatt pedig kaptam egy kettest, (remélem ezt a bejegyzést nem fogja olvasni a kisfiam:))) Fel nem foghattam, hogy mint jövőbeni ígéretes közgazdász, ugyan minek kéne tudnom átszámolni a grammokat - tonnára, majd vissza.... ma rá kellett döbbennem, hogy minden-mindennel összefügg, és ha el-mismásolod a dolgokat, az univerzum visszakézből ad egy pofont a megfelelő alkalommal:))) Esetemben, ha a mértékegységekkel bánni tudnék, tán ígéretes cukrász, és süti illatban illegő-billegő csoda- és mintafeleség lennék...


Történt ugyanis, hogy a receptben szerepelt 20 dkg keserű csoki, Én találtam itthon egy tábla (lejárt szavatosságú:) csokit, amire rá volt írva, hogy 100 gramm, szerencsére pont öt sorból állt, így fogtam magam letörtem egy sort és mostam kezeim, pontosan 20 dkg kipipálva  (napokig nem aludtam, hogyan fogok kimérni 20 dkg csokit). A tv-ben imádom nézni a sütős-fözős műsorokat, így történhetett, hogy gyanút fogtam, hogy a vajjal együtt felolvasztott csokoládénak nem úgy kéne kinéznie, mint ami engem a mikróban fogadott (gyanús sárga szmötyi, az oldalán kicsapódott csokival + a kistányér olyan forró volt, hogy véletlenül tányérostul beleejtettem a már kikevert tésztába:, majd két konyharuhát elfogyasztva kihalásztam onnan:)))) De nem tágítottam a művem mellől, mert megfogadtam, hogy kivételesen szigorúan mindent a leírás szerint csinálok, ezért figyelmen kívül hagytam a villogó piros lámpát az agyamban. Aztán amikor a sütőablakhoz nyomva az arcom gyönyörködtem a sütiben, azért csak elgondolkoztam, hogy egy ilyen pici szelet csokiból ugyan már hogy fog kibuggyanni a gyönyörű aranybarna kéregből az az észveszejtő kávébarna krémes csokitömeg... így rá kellett jönnöm, hogy 100 g nem egyenlő 100 dkg, és nem kizárt, hogy két tábla csokira lett volna szükségem a hadművelethez... újabb kistányért ragadtam, csak úgy magában felolvasztottam a maradék csokit, majd beapplikáltam a már sütésben lévő tésztába az így nyert ínycsiklandó folyós csokoládét.  A végeredmény nem is nézett ki olyan rosszul, amikor frissen kivettem a sütőből, gyorsan rajzoltam rá csokiszívet csokiöntetből, és elégedetten, ujjongó szívvel kezdtem Neki Atom-Anti előző esti vacsora és ma reggeli -  a padlóra gyógyult - ételmaradéka eltakarításának, mintegy fél óra leforgása alatt. Térültem-fordultam, rápillantok a majdnem tökéletes kis süteményemre és láss csodát, úgy néz ki, mint a világ legöregebb asszonyának valamely megereszkedett testrésze, amire 50 évvel ezelőtt egy szívet tetovált valami félnótás... Egy pillanatra elszomorodtam, aztán letakartam egy csinos szalvétával és visszaidéztem Férjem anekdotáit arról, hogy kollégiumban nevelkedett és mindent megeszik, végülis a szándék a lényeg...


Hazatértek, örült Nekem, örült a sütinek, a nem megfelelő elkeverés miatt ropogott a cukor fogunk alatt, és csukott szemmel szeltük a szeleteket, hogy a látvány ne zavarjon, de azzal biztatott, hogy menni fog ez, csak akarni kell:) Lám-lám, a szerelem ereje mindig győzedelmeskedik...


Wow... íme a sütemény receptje, ha valakinek esetleg kedve támadt elkészíteni, vagy csak összehasonlítani az eredeti költeményt az Én csúf kis Valentin-napi sütikémmel:)


http://www.nosalty.hu/toszkan_csokoladetorta_recept_9543

A boldogsától ordítani

Volt idő, amikor a valaha volt Legjobb Barát+Barátnő Szövetség tagjaival valamilyen megfejthetetlen oknál fogva vadásztunk a nehezen megemészthető filmekre (biztosan a ritka mélységű barátságunktól túlcsordult a szívünk és kellett valamilyen sötét lelki élmény:))) Viszonylag könnyen rátaláltunk a Lars Von Trier dán filmrendező által életre keltett Dogma-csoport filmjeire, amelyeket még egy vérbeli anti-alkoholista alternatív filmfaló hős is csak néhány rövidital bedobása után képes feldolgozni. Hát mi megnéztünk párat, és szerintem egyikünk sem felejti az összehangolt, ámde néma sétákat a legközelebbi kricsmi dohos küszöbéig....

Habár "A boldogságtól ordítani" című film amerikai rendezésű (eredetileg a rendkívül unalmas "Happiness" címet kapta), de valahogy mégis közelít a Dogma-csoport filmjeihez, és emlékszem évekig meg szerettük volna nézni kizárólag a (magyar) címe miatt, úgy hogy nem is tudtuk miről szól. A filmnek (szerencsére) nincs köze a jelenlegi életszituációmhoz, mégis általában ez a filmcím ugrik elő az agyamból, amikor újra és újra közlik Velem, hogy az Én gyerekem annyira jó fiú, könnyű eset, csodálatos, szinte mintha ott se lenne, hálás lehetek a sorsnak, stb, így Nekem tulajdonképpen a Boldogságtól ordítanom kéne:))) Én egyébként tényleg hálás vagyok minden közreműködő félnek-génnek-gólyának-felsőbb hatalomnak, hogy egy viszonylag könnyen kezelhető gyerek nevet rám minden reggel a kiságyból (bár Én úgy gondolom, hogy megpróbáljuk nagyon tudatosan és következetesen terelgetni egyetlen kis füles mackónkat, és a könnyen kezelhetőség ennek a hozzáállásnak is az egyik folyománya, nem csupán a vak szerencse dolga...), és általában boldog vagyok, de amikor eljön a pelenkázás és öltöztetés pillanata... háááát, akkor ne kérdezzetek a kedélyállapotom felől:))

Apppa eléggé ki van akadva ezen tevékenységek közben, mivel Annnya nem a legbársonyosabb hangján szól Atom-Antihoz, és nem úgy kezeli a testi kontaktust (S kanyarban visítva tekergő, rúgkapáló, popsi-krém zabáló testecske), mintha éppen belga csipkét verne... És hiába futtatom végig minden áldott este lefekvéskor a másnapi békés pelenkázások képét, mintegy szugerálva magamban a helyes megfejtést, hiába olvasom újra-és-újra a saját gyermeknevelési "bibliámként" nyilvántartott Suttogó című könyv vastag bötüvel kiemelt tanácsait (légy türelmes és tiszteld gyermeked), másnap megint elszakad a cérna... Így történhet, hogy Én olyan szerencsés vagyok, hogy a boldogságtól legalább napi 4-5 alkalommal ordíthatok:)))))))

Kedves ismerőseim ígérjétek meg, hogy a legközelebbi találkozás alkalmára összegyűjtitek a legrémesebb pelenkázós story-kat, hogy megint rámtelepjen a "minden csak viszonyítás kérdése" féle megnyugvás, és végre erről is csak múltbéli élményként, kacagva mesélhessek...

Íme egy újabb fantasztikus jó tanács leendő anyukáknak, járjatok Baba-Mama klubba, ha Én járnék, biztosan nem kéne ismerősöknek könyörögnöm rémtörténetekért:)))))))