Volt idő, amikor a valaha volt Legjobb Barát+Barátnő Szövetség tagjaival valamilyen megfejthetetlen oknál fogva vadásztunk a nehezen megemészthető filmekre (biztosan a ritka mélységű barátságunktól túlcsordult a szívünk és kellett valamilyen sötét lelki élmény:))) Viszonylag könnyen rátaláltunk a Lars Von Trier dán filmrendező által életre keltett Dogma-csoport filmjeire, amelyeket még egy vérbeli anti-alkoholista alternatív filmfaló hős is csak néhány rövidital bedobása után képes feldolgozni. Hát mi megnéztünk párat, és szerintem egyikünk sem felejti az összehangolt, ámde néma sétákat a legközelebbi kricsmi dohos küszöbéig....
Habár "A boldogságtól ordítani" című film amerikai rendezésű (eredetileg a rendkívül unalmas "Happiness" címet kapta), de valahogy mégis közelít a Dogma-csoport filmjeihez, és emlékszem évekig meg szerettük volna nézni kizárólag a (magyar) címe miatt, úgy hogy nem is tudtuk miről szól. A filmnek (szerencsére) nincs köze a jelenlegi életszituációmhoz, mégis általában ez a filmcím ugrik elő az agyamból, amikor újra és újra közlik Velem, hogy az Én gyerekem annyira jó fiú, könnyű eset, csodálatos, szinte mintha ott se lenne, hálás lehetek a sorsnak, stb, így Nekem tulajdonképpen a Boldogságtól ordítanom kéne:))) Én egyébként tényleg hálás vagyok minden közreműködő félnek-génnek-gólyának-felsőbb hatalomnak, hogy egy viszonylag könnyen kezelhető gyerek nevet rám minden reggel a kiságyból (bár Én úgy gondolom, hogy megpróbáljuk nagyon tudatosan és következetesen terelgetni egyetlen kis füles mackónkat, és a könnyen kezelhetőség ennek a hozzáállásnak is az egyik folyománya, nem csupán a vak szerencse dolga...), és általában boldog vagyok, de amikor eljön a pelenkázás és öltöztetés pillanata... háááát, akkor ne kérdezzetek a kedélyállapotom felől:))
Apppa eléggé ki van akadva ezen tevékenységek közben, mivel Annnya nem a legbársonyosabb hangján szól Atom-Antihoz, és nem úgy kezeli a testi kontaktust (S kanyarban visítva tekergő, rúgkapáló, popsi-krém zabáló testecske), mintha éppen belga csipkét verne... És hiába futtatom végig minden áldott este lefekvéskor a másnapi békés pelenkázások képét, mintegy szugerálva magamban a helyes megfejtést, hiába olvasom újra-és-újra a saját gyermeknevelési "bibliámként" nyilvántartott Suttogó című könyv vastag bötüvel kiemelt tanácsait (légy türelmes és tiszteld gyermeked), másnap megint elszakad a cérna... Így történhet, hogy Én olyan szerencsés vagyok, hogy a boldogságtól legalább napi 4-5 alkalommal ordíthatok:)))))))
Kedves ismerőseim ígérjétek meg, hogy a legközelebbi találkozás alkalmára összegyűjtitek a legrémesebb pelenkázós story-kat, hogy megint rámtelepjen a "minden csak viszonyítás kérdése" féle megnyugvás, és végre erről is csak múltbéli élményként, kacagva mesélhessek...
Íme egy újabb fantasztikus jó tanács leendő anyukáknak, járjatok Baba-Mama klubba, ha Én járnék, biztosan nem kéne ismerősöknek könyörögnöm rémtörténetekért:)))))))
Habár "A boldogságtól ordítani" című film amerikai rendezésű (eredetileg a rendkívül unalmas "Happiness" címet kapta), de valahogy mégis közelít a Dogma-csoport filmjeihez, és emlékszem évekig meg szerettük volna nézni kizárólag a (magyar) címe miatt, úgy hogy nem is tudtuk miről szól. A filmnek (szerencsére) nincs köze a jelenlegi életszituációmhoz, mégis általában ez a filmcím ugrik elő az agyamból, amikor újra és újra közlik Velem, hogy az Én gyerekem annyira jó fiú, könnyű eset, csodálatos, szinte mintha ott se lenne, hálás lehetek a sorsnak, stb, így Nekem tulajdonképpen a Boldogságtól ordítanom kéne:))) Én egyébként tényleg hálás vagyok minden közreműködő félnek-génnek-gólyának-felsőbb hatalomnak, hogy egy viszonylag könnyen kezelhető gyerek nevet rám minden reggel a kiságyból (bár Én úgy gondolom, hogy megpróbáljuk nagyon tudatosan és következetesen terelgetni egyetlen kis füles mackónkat, és a könnyen kezelhetőség ennek a hozzáállásnak is az egyik folyománya, nem csupán a vak szerencse dolga...), és általában boldog vagyok, de amikor eljön a pelenkázás és öltöztetés pillanata... háááát, akkor ne kérdezzetek a kedélyállapotom felől:))
Apppa eléggé ki van akadva ezen tevékenységek közben, mivel Annnya nem a legbársonyosabb hangján szól Atom-Antihoz, és nem úgy kezeli a testi kontaktust (S kanyarban visítva tekergő, rúgkapáló, popsi-krém zabáló testecske), mintha éppen belga csipkét verne... És hiába futtatom végig minden áldott este lefekvéskor a másnapi békés pelenkázások képét, mintegy szugerálva magamban a helyes megfejtést, hiába olvasom újra-és-újra a saját gyermeknevelési "bibliámként" nyilvántartott Suttogó című könyv vastag bötüvel kiemelt tanácsait (légy türelmes és tiszteld gyermeked), másnap megint elszakad a cérna... Így történhet, hogy Én olyan szerencsés vagyok, hogy a boldogságtól legalább napi 4-5 alkalommal ordíthatok:)))))))
Kedves ismerőseim ígérjétek meg, hogy a legközelebbi találkozás alkalmára összegyűjtitek a legrémesebb pelenkázós story-kat, hogy megint rámtelepjen a "minden csak viszonyítás kérdése" féle megnyugvás, és végre erről is csak múltbéli élményként, kacagva mesélhessek...
Íme egy újabb fantasztikus jó tanács leendő anyukáknak, járjatok Baba-Mama klubba, ha Én járnék, biztosan nem kéne ismerősöknek könyörögnöm rémtörténetekért:)))))))
.jpg)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése