Családi kör

Atom-Antival Nevelési Tanácsadóban jártunk, amiről korábban úgy képzeltem, hogy egy kórház-szerű intézmény olajzöldre festett falakkal, kő padlóval, amin klumpák csattognak, hideg van, láthatóan rossz gyermekek fényképe lóg a falon és az anyákat kifaggatják elkövetett hibáikról, és a válaszok függvényében fekete keretes szemüveges doktorok receptre tanácsokat írnak fel...

Egy csöppet tévedtem, be kell vallanom. A Nevelési Tanácsadó meglepően kellemes hely, meglepően kellemes kék kovácsolt vas kapus épületben, meglepően kellemes kis csilingelő csengővel az óriási bejárati ajtón, meglepően kellemes anyukkal, meglepően barátságos függönyökkel, meglepően nagy belmagassággal és meglepően kedves pszichológussal. Egy kis meglepetést okoztam azzal, hogy önként jelentkeztem, legalábbis némi elcsúszással a bölcsis követelményekhez képest. A bölcsiben azt szerették volna, ha még azelőtt betérek ide, hogy megregulázzák gyermekem és Engem, mielőtt Atom-Anti egyáltalán beszélni tudott volna, és szobatiszta lett, ami azért egy kissé elgondolkodtató... 

Egy szó, mint száz, Én lettem különc anyu, de ez láthatólag nem zavarta a fiatal pszichológus nőt, hanem inkább szórakoztatta. Már a belépőm is lenyűgözte, egy bizonyos irányba mutatott, hogy oda üljek le, de Én félreértettem, és azt hittem a gyerekszékekre mutat a gyerek asztal mellett. Engem elfogadásra és szófogadásra neveltek gyermekkoromban, ezt az értékrendet mai napig őrzöm, így elkezdtem magam behajtogatni a bébi-székre... ezt a kis kommunikációs hibát gyorsan korrigáltuk, miszerint nem így gondolta, és miután kacagtam egy sort, megkérdezte, hogy nem lepődtem-e meg, hogy azzal a kéréssel fordul felém, hogy a rendes szék helyett egy gyerekszékre üljek. Mondtam Neki, Én már semmin nem lepődöm meg:)))

Egy személyes megbeszélés és két Atom-Antis megfigyelés-játszás után azt kérte Én is vegyek részt az órán, mert úgy látja, hogy a jelenlétemben sokkal magabiztosabb, nyitottabb. Atom-Anti, mint a Nagykönyvben, egyszer csak gyurmázni kezdett, és úgy döntött kigyurmázza a családunkat. Persze Én, mint teljesítmény-kényszeres ember, bazira örültem, hogy pont ez a témát sikerült választania, kilépve a kaki-pisi-kuka érdeklődési körből. Először meggyurmázta apát, és közben ilyen kifejezéseket használt, hogy Apa feje ovális, nagy-magas homloka van (beájultam), majd megformázta az Én fejem, hosszú nagy hajam van (beájultam), majd közölte, Anya az Apa ölébe ül, majd megformázta magát, mint kicsi fejecskét-testecskét, és mondta, hogy Ő Apa nyakában van. Tökéletesen leképezte az itthoni családi kört, amint esténként Apa nyakába mászik, és indul a kínzó családi kör:)))

Tűzoltó leszel, s katona..

Ma újra olvastam József Attila Altatóját, és olyan szépnek találtam, mint még soha. Persze, ha összehasonlítom magam kamaszkori önmagammal, amikor utoljára olvastam a verset, akkor ez a nagy "pálfordulás" nem is olyan meglepő, mert a vihogáson és a semmiben történő megbotlásokon kívül nem nagyon hasonlítok akkori alteregómra:)) Ezt a verset úgy érzem meg kell osztanom Atom-Antival is (hátha bódítóan hat rá, mert több ötletem már nem maradt az esti elalvások időben történő koordinálására). Ha nem találok itthon hirtelen egy József Attila kötetet, akkor holnap estig még meg is kell tanulnom, ami elég nagy mutatvány lenne a részemről:) Mivel ma már az emberiség teljes problémakörét felcímkézték, gondolom az Én verstanulási képtelenség zavaromra is van egy címkefelhő valahol a google kék egén.

 

Eddig nem gondoltam Őrangyalok létezésén, de visszagondolva iskolai éveimre, amikor sudár termetemet az állandó stresszelés okozta elképesztő szapora anyagcsere biztosította, valamilyen külső erőnek mégiscsak óvnia kellett Engem attól, hogy 12  év iskolapadban töltött év alatt egyetlen egyszer se kelljen felmodanom az otthon kötelezően megtanulandó verset, ugyanis ebben nem voltam éppen világbajnok, nem és nem ragadtak meg a fejemben a verssorok. Ma sem ez az erősségem, a Ringatót vagy kétezerszer végigolvastam, de nagyon nehezen mondókázok "spontán" Atom-Antival. Általában kiver a hideg veríték, amikor elkezd az autóban egy halndzsázós rigmust, amiről a ritmus, fejmozgás, és az évszakhoz köthető témák alapján ki kéne találnom, melyik gyermek versikét, vagy éneket pattintsam elő hirtelen a tarsolyomból:) Imádom, hogy milyen boldog és hálás tud lenni, amikor rájövök, hogy mi a témakör, amit boncolgatunk.

 

Visszatérve  József Attilához és a vers utolsó versszakához: tűzoltó leszel, s katona, Vadakat terelő juhász... Ez Atom-Antira vonatkoztatva így hangozna: tűzoltó leszel, s kukás ember, rendőr vs.  autómosó...

 

A jelenlegi álláspont szerint autómosó ember lesz (aki a gépi mosás előtt a vízsugárral "elő"tisztítja az autókat), de az egyenruha is őrülten vonzza, szóval még nem kerestem meg a karrier-tanácsadót...

 

Nyáron találkoztunk az Őrs Vezér téren néhány közterület felügyelővel, akik Atom-Anti szemében egyenruhás rendőröknek tűntek, szóval felsikkantott, hogy itt vannak a rendőrbácsik. Viccből azt mondtam Neki, hogy menjen oda és kérdezzen Tőlük valamit....Ami Nekem morbid humor, az egy három évesnek küldetést jelent. Szóval odament, megszólította a közeget, aki beájult az értelmetlenül hadováló szöszi mókuskától, és hagyta, hogy felpróbálja a sapkáját és a mellényét. A boldogság alapján, ami kiült az arcára, jobban illet volna a bejegyzéshez a "kép szöveg nélkül" comment:) 

 

 

Esőember

Atom-Anti igazi Esőember, de nem abból a kategóriából, aki az esőcseppek kopogását az ablakon meghallva bebújna a takaró alá és azon kezdene képzelegni, hogy a konyhában egy bodza illatú teát hörpintsen be, vagy meggyes forrócsokit kanalazgasson annak biztos tudatában, hogy puha, száraz, meleg otthon öleli körbe. Oh nem-nem, azon a három héttel ezelőtti szombat reggelen meghallotta a tetőtéri ablakon kopogni az esőcseppeket, kirohant, meztelenre vetkőzött, felvette a gumicsizmáját (igazi férfiként, fogalma sincs honnan erednek a tiszta-vasalt ruhák, amelyek rejtélyesen rávetik magukat izmos kis testére reggelenként), feltépte a bejárati ajtót és kirohant a lépcsőházba, hogy indulhatunk esőben sétálni. Amikor megkértem, hogy, ugyan jöjjön már egy percre vissza, hogy felöltsünk együtt még néhány ruhadarabot az Ádám-kosztümön kívül, akkor visszarohant és kirángatta a rózsaszín virágos gumicsizmámat az előszobai függöny mögül, és ettől úgy érezte véget ért a közös öltözés projekt... Részemről még vágyakoztam egy reggeli kávé, egy reggeli fésülködés és legalább egy kis szempilla spirál okozta kokszolás után, de esélyem nem volt... Így történhetett, hogy szombat reggel hétkor, amikor egy rendes zuglói kakas még nem is kukérol, mi már gumicsizmába koptattuk az utat, és olyan hihetelen élmény kavalkád jutott osztályrészünkként, hogy szinte el is határoztam, hogy minden szombat reggelemet így kezdem. Egy utcasarokra tőlünk a kereszteződésben egyszerre láthattunk befordulni egy piros trolit, a piros lámpánál állni egy darus teherautót és közben a háttérben egy szelektív hulladékgyűjtő autó munkálkodott. Egy 3,5 éves kiskrapeknek, aki él-hal a munkagépekért és a kukásautókért, ez maga a menya-menya-menyország. Atom-Anti ekkor kitűzte célul, hogy követjük a kukásautó újtát a kerületben, így történhetett, hogy két órát gyalogoltunk az esőben, és csak az hozta meg a felszabadító hazafutást, hogy megérkezett Atom-Antinál a reggeli barna maci áldás... Különös reggel volt, de a reggel kilenckor magamhoz vett kávémat rég érdemeltem ennyire meg:)

A matrac-ügy

Még mindig nap, mint nap van módom rácsodálkozni, hogy milyen érdekesen működik a gyermeki elme és mennyire nem lehet erre rákészülni:) Itt volt például ez a Matrac-ügy. Atom-Anti egy nyári napon úgy döntött, hogy nem kíván többet a gyönyörű nagyfiús ágyában aludni, inkább a kőkemény fapadlót választja az esti bárány-számlálás helyszínéül. Könyörögtünk, fenyegetőztünk, viccelődtünk, büntettünk, jutalmaztunk, hogy mégse az - ősz közeledtével - egyre hidegedő padlón töltse az éjszakákat. Első lépésként elalvás után mindig visszahelyeztem a ágyába, de reggelente sokszor ismét a földön összegömbölyödve találtam rá. Miután nem volt képes elmondani az ezredik kérdésre sem, hogy mégis mi a baj az ágyával,  meghunyászkodva lementem a pincébe, és felhurcoltam a 90*120 cm-es kókusz-matracot, ami a kiságyának a tartozéka volt (és irdatlan kényelmetlen, teszem hozzá mellékesen). Ezt amolyan átmeneti megoldásnak láttam, hogy Ő is örüljön, de Én is tudjak éjszakánként nyugodtan aludni és ne azon agyaljak, hogy fel fog-e fázni reggelre a földön kucorogva. Atom-Anti arcát földöntúli boldogság ragyogta be a hír hallatán, illetve a matrac láttán. Így az amúgy is miniatűr méretű szobájából újabb 90 cm-es sávot vágtunk le. A piramis játék ezen a ponton ismét megkezdődött, és rá kellett jönnöm, hogy a gyerekek a Maslow-féle piramist abszolút a feje tetejére állítva használják, ezért olyan nehéz néha zöld ágra vergődni velük, különösen, ha a gyereknek ilyen csekély következtető képességű Anya jutott... Atom-Anti fiziológiai szükségleteit, mint a kényelmes alvás, könnyed ébredés, nem fázás, abszolút utolsó helyre sorolta. A szeretet és összetartozás témában közöltem vele, hogy amennyiben a földön fekve kíván nyugovóra térni, ne is számítson "Anyás" altatásra, mert Én csak az ágyba fekszem be mellé, ennél a pontnál néha megingott, és néha vissza is mászott a pihe-puha ágyba, de ez a motiváció valóban csak közép tájékon lakozott a vágyak piramisában. Ezek után nem kell tovább bizonygatnom, milyen kizárólagos motiváció hajthatta az Ügy kapcsán: bizony az Önmegvalósítás szükséglete felülírt minden mást:)))

Diplomáciai kapcsolatom megfelelő ápolásával persze fényderült rá, miért van ez a fene nagy felhajtás a matrac körül... látta, hogy a szomszéd kisfiúk - akiket testvéreként szeret - bizony matracon alszanak, ez volt a gondolat csirája, biztos volt benne, hogy csak így válhat Ő maga is Isten-Császár-Királlyá.

A megoldás és az Ügy likvidálása egy végtelenül egyszerű párbeszéden múlt, amelyre ágynemű áthúzás során került sor, és így hangzott:

- kisfiam, tudod, hogy a nagyfiús ágyadban is egy matracon alszol?

- nem Anya

- akkor eltehetem a kis szivacsot a pincébe?

- igen Anya

Sakk-Matt, Ding-Dong-Diridongó

Tárlat

Atom-Anti ma este ráérzett a rajzolás ízére. Ezen azt értem, hogy eddig (itthon) semmit sem rajzolt, de ma, amikor megmutattam Neki az asztalkáján lakó "iskolás nagyfiúknak való" A4-es füzetet, azt bizony egy este telekanyarintotta konkrét témák köré csoportosuló rajzokkal. Kisfiunkat az alábbi témák foglakoztatják 3,5 éves korában:

- anya

- apa

- piszoár

- női- és férfi wc-ajtók

Kiderült, hogy anyának és apának is nagy-magas feje van, és lerajzolt vagy harminc tökéletes kört egy tollal a kezében, Apával némán sikítoztunk a gyönyörtől.

Aztán lerajzolt Engem:)))) Ezt a pillanatot nagyon vártam, mióta láttam egy sorozatot a bátyám kisfiának óvodájában, a középső csoportosok tollából. Annyira szürreálisak és mókásak voltak a gyerekek által az anyukájukról alkotott képek, hogy hetekig már akkor is visítottunk, ha csak egymásra néztünk, mert ezek a képek moziztak a homlokunkon.

 

Rólam az alábbiak derültek ki (teljes ellentétben a valósággal): sudár vékony vagyok, és pocakom van, benne egy kisbabával, a kép lenyűgöző, nem beszélve a férfi wc-ajtót, női wc-ajtót és piszoárt egy képen ábrázoló csoport képről. Íme:

ANYA

APA

NŐI, FÉRFI WC ajtó + piszoár

 

A nulla szépsége

Atom-Anti ma állt egy liftben az ujjával simogatta körbe-körbe a nullát a nagy liftgombon és imigyen szólt:

Anya, ez olyan mint egy piszoár

A liftben a tömegekből kipukkadta a kacaj, szerintem ennél többet egy 3,5 éves nem tehet az emberiségért:)

A blog és a blokk

Az elmúlt hónapokban elmaradt a blog-írás,  ami több dolgon is múlt, az egyik oka a anti-mamiságom kardjába dőlése volt néhány bölcsis történés miatt, a másik ok a totális lefáradás és időhiány, ugyanis Atom-Anti alvásigénye az estéket tekintve egy nyolcvan éves öregemberével vetekszik... Viszonylag ritka, hogy tíz előtt elaludjon, és addig egy precízen kidolgozott szisztéma szerint sokkol, és ezen bizony eddig semmivel sem tudtunk változtatni, az Én elemeim pedig lemerülnek attól, hogy visszatartsam a folyamatos üvölthetnékemet. Néha még kibukkan belőlem az MGM jól ismert oroszlánüvöltése, de azért már fejlődöm és egy-egy biztosító által üzemeltetett üzenetrögzítőt megszégyenítő búgó hangon is tudok diskurálni éjnek-évadján. Vannak időszakok, amikor a képzeletbeli sakk-táblán futó (Atom-Anti) üti királyt és a vezért (Anya és Apa), és bizony előbb elalszunk, mint Ő. Néhány ilyen este után általában visszatér belém az Élet, és Supernany-től , illetve saját kútfőből merített ötletekkel próbálok úrrá lenni a helyzeten. Persze Atom-Anti messziről lepottyantja, hogy az Erő velem van-e, oder nicht, és hány órán át nézegettem Szuperdadust, Neki semmi kedve bárányokat számolni, vagy egy hajón ringatózni az Álom Tengerén (ez nem vicc, már próbáltam vizualizálni Vele együtt, ahogy a parton beszáll a vitorláshajóba és szelíden elvitorlázik Álomországba, de a gondolat, hogy úgy mondjam "nem ment át"...)

 

Számtalanszor elgondolkodtam már, hogy van-e értelme blogot vezetni, mert ugyan hasonlít egy napló írására, tehát tűnhet akár "csak" öncélúnak is, de nincs az a blogoló, aki ne vágyna rá, hogy mások is olvassák, elismerjék, valamiféle nyereségre tegyenek szert a blog által, viszont elég furcsa a szituáció, amikor a saját gyermekéről ír az ember, és nem a legtrendibb mézes-céklás-nyírfacukros túrótorta receptjét álmodja meg.

 

A blog-írás mégis meghozta sajátságos "hasznát" (Isten áldja a királynőt Londonban, akit nem Erzsébetnek hívnak és rávett erre a különös "mókára"), ugyanis a blog nélkül Én bizony vissza nem tudtam volna idézni, hogy Atom-Anti hány hónaposan fordult át, kezdett kúszi-mászni, mikor ült fel, mikor kezdett el járni. Ezeket az adatokat mára álmomban felébresztve is el tudom mondani, már meg sem tudom számolni, hány kérdőívre és jellemrajzra írtam rá, pedig eredetileg Én sem arra készültem, hogy majd két és fél évesen (!) közli a bölcsis pszichológus, hogy a gyerek hiperaktív, figyelemzavaros, rész-képesség zavarokkal küzd és pontosan idézzem fel, mit mikor csinált, és milyen szakaszokon nem ment át...

 

Szóval halleluja, mindennek meg van a maga oka...