Generációs lázadás az anyahajón:)

A könyvek-újságok mindig csak a két évesek dackorszakáról, meg a tinédzserek lázadó időszakáról beszélnek, de hol maradnak a megemlékezések a nagymamik-és-nagypapik igen erőteljes ellenállásáról?????? és hol vannak a válaszok, hogy hogyan viselkedjék ilyen szituációban az anya, akinek még ott a tojáshéj a hátsóján a tisztelt nagyérdeművel szemben, akik felneveltek egy-két gyereket, és túl vannak egy-két-há-négy cseperedő unokán, amelyek egytől egyig simán túlélték a megpróbáltatásokat:)

Az egyik nagyszülő páros minden alkalommal felkiált amikor a vízzel (!) közelítek kisdedem szája felé: fúj-fúj-nem jó az (édes gyümölcslé, vagy a tea lenne a helyes megoldás), a másik nagyszülő páros ki van akadva, hogy tudjuk mikor fog délután aludni a gyerek, és mikor éhezik meg, így Nekünk programozott gyerekünk van (szegény gyerek), de azzal minden rokon egyetért, hogy elég nagy már a kilenc hónapos Atom-Anti ahhoz, hogy a mi - naponta elfogyasztott - ételeinkből étkezzék, és mindent a szájába tegyenek kóstolásra, tejszínhabtól-a-kólalájtig, és nem értenek egyet azzal, hogy hogyan főzök-fagyasztok-turmixolok-nemturmixolok-pépesítek-nem pépesítek, nem sózok-nem fűszerezek, toporogva várják mikor lehet már csokigolyót, csokit, fagyit, sütit, meg csülkös bablevest adni Neki., és különben sem kéne céklával tömnöm, az túl céklaszínű, ami nehezen jön ki a ruhából...

Amíg nem volt gyerekem, azt gondoltam vicces mami leszek, és direkt nem fogom magam felizgatni semmiféle nagymamás-nagypapás ügyön, főleg, hogy Ők az Én segítőim, most mégis meg vagyok egy kicsit zavarodva. Nem szeretnék első gyermekes okos-tojásnak tűnni, és szeretnék is megfelelni mindenkinek, de érzem, ahogy gyűlik bennem a kacagás helyett az indulat. Megpróbálom elkerülni a konfliktusokat, ha nem otthon étkezik, akkor gyári bébiételt kap, vettem cukormentes gyümölcsitalt (szerintem elviselhetetlen íze van), amit a nagyikhoz hurcolok mutatóba, és próbálom azt sugallni, hogy tegyenek kedvük szerint a gyerekkel, amit szeretnének, mert nem szeretnék szabályokat felállítani. Ezt az elvet persze úgy tudnám görcs nélkül tartani, ha a nagyszülők racionálisan viselkednének, mint gondolom annak idején saját kicsinyükkel is:))) Tudom, hogy nem tarthatom majd élete végéig Atom-Antit a mi kis mikro-környezetünkben, de bennem eddig az a kép élt, hogy alapvetően a játszótéren, a bölcsödében, az oviban, meg az iskolában fogják majd olyan hatások érni, amit nem tudok befolyásolni... Egész életemben azt hallgattam a szüleimtől, hogy ne szóljak bele a család egyéb tagjainak nevelési dolgaiba, mert Nekem nincs gyerekem, nem tudhatom mi a helyes. Most ugyanazokat az elveket próbálom alkalmazni, mint amit láttatlanban elképzeltem - szerintem jól működnek - de most sem tudhatom mi a helyes, mert ez még csak az első gyerek:)))))) Sajnos mint primi-para késői anya-kezdemény tényleg nem fogom tudni létszám-ügyileg überelni a felnövekvőben lévő unoka-tesó sereget, bár ha kipottyantok egy ötös-ikrek csapatot még lehet némi esélyem:))) Ha ez mégsem így történne, a családom szemében sosem növök fel a feladathoz:)

Nem tehetek róla, de minden egyes alkalommal ujjongó öröm fog el, hogy az amúgy hurka-kolbász-szalonnán nevelkedett paraszt gyerek férjem is egyetért azzal, hogy "trendi" módon egészségesen etessük a gyereket legalább addig, amíg a kisdednek nincs beleszólása a történésekbe. Mindig megborzongok, amikor a  harsogó zöld brokkoli közelít Atom-Anti szája felé, és azt vigyorogva behabzsolja:))) Nem mondhatni, hogy  családilag egészséges és ideális testalkatunk lenne, itt egy kis hurka, ott egy kis pocak, amott egy kis úszógumi típusú párocska vagyunk helytelen étkezési szokásokkal, egyenlőre az az egy sikerélményünk van étkeztetés terén, hogy kisfiunk falja a zöldségeket, gyümölcsöket sózás, cukrozás, mézezés és trükközés nélkül. Persze ketyeg az óra, amikor majd példát kell mutatni az étkező asztalnál ülve a saját tányérunk tartalmát tekintve is:)

Kis kedvencünk kis kedvencei

Próbáljuk nyomon követni hónapról-hónapra, hogy Atom-Anti a szigorú elvárások szerint cseperedik-e, gondolom ezzel több szülő is így van. Mivel nincs a környezetünkben pontosan vele egyidős baba, akit megfigyelhetnénk, és dicsekedhetnénk Apával egymásnak a mi nagyon- és agyonfejlett  "bezzeg-gyerekünkkel", ezért próbáljuk ezt az "örömforrást" a könyvekből megszerezni:) Eddig mindig arra jöttünk rá, hogy fizikálisan a nagy átlaghoz képest előrébb tart, lelkileg- és szellemileg pedig átlagosan fejlődik, illetve nem produkál dolgokat, amiket kéne Neki. Például eddig elmaradt a szeparációs szorongás elnevezésű jelenség, amikor jobban rátapadna édesanyjára, mint valaha és annak a szomszéd padlólapra történő átlépését is hangos sírással kísérné, attól félve, hogy elveszti legféltettebb kincsét... hát ezt eddig nem tapasztaltuk... az a helyzet, hogy inkább Én tapadnék rá jobban a gyermekemre, hogy hasonlítsunk a könyvekben található baba-mama párosokra, ahol a tejcsi szagú kisnyuszi ölelkezik az angyalian mosolygó Anyával, de az Enyém nem-és-nem hagyja magát.  Ahogy felemelem és ölelném, rögtön kinéz valamit a környezetében, amit meg kéne most-rögtön-azonnal-halaszthatatlanul szerezni, ami nélkül nem élet az élet, és már rúgkapál, karmol, baráti módon tépi a hajam, és ha nem fognám vas marokkal, már ugraná is a fejest a padlóra. Azt már többször taglaltam mi történik, ha nem kapja meg a kívánt tárgyat. Manapság egyébként azzal játszik, hogy kiválaszt egy széket az ebédlő asztal mellől, és azt tolva maga előtt keresztül-kasul járkál a lakásban, amíg el nem akad a szőnyegben, vagy a falnál (a parketta már csak tűzifának jó:). Azt kérdezi erre az anyukám, hogy miért nem veszek Neki járás-segítőt? A válasz nagyon egyszerű: mert nem akarom, hogy kilenc hónaposan járjon. Néha elbeszélgetünk Apával, hogy hogy fogom majd vissza az Én kis drágámat, ha már menni és kanapéra, (+falra:) mászni tud... titkon remélem, hogy a fizika törvényei úgy működnek, hogy gyermekem ügyességével saját akrobatikus- és cirkuszi képességeim is javulnak. Gondolom, hogy párhuzam lehet Atom-Anti és az Én fizikai fejlődésem között, különben miért kiáltott volna fel legutóbb a védőnő, hogy hogy tudom ilyen sokáig kinyújtott karokkal magam előtt kitartani a 10 kg-os gyereket, hogy betegyem az etetőszék szűkre szabott ültetőrészébe (miközben Atom-Anti a világ legszélesebb terpeszét próbálgatja, hogy feldobja egy kicsit a napom:) Hát Nekem ez a legtermészetesebb, de ezek szerint ez már produkcióóóóó:))))


Hosszasan figyelgetjük azt is, hogy mi lesz a kis kedvence, amihez majd ragaszkodni fog és vinni kell a játszótérre, a mamákhoz-papákhoz, az orvosi rendelőbe, a dolgozóba, és a klotyóra. Hát eddig három ilyen dolog van: a porszívó, a beépített sütő és az egy méter magas plüss tigris. Kéretik szavazni:)))))))))))))


Egyébként akik találkoztak már személyesen is Atom-Antival, azt hihetik, hogy Nekem ikreim vannak, és akiről a blogban írok azt otthon hagyom a kiruccanások alkalmával. Atom-Anti ahogy bekerül az autós ülésbe, és elindulunk otthonról felölti az "tejbe-tök" személyiségét, ahogy Apukája hívja. Más helyszíneken hosszasan egy helyben üldögél, szája tátva, a csücsökben csillan-csurran a nyál, és néz a világ legártatlanabb és legártalmatlanabb ibolya-kék szemeivel, szépen elszöszmötöl nők tízeit elbűvölve:) Ahogy ezt írom, rájöttem, hogy az Ikrek jegyében született, és eddig nem sikerült utána olvasnom, milyen egy Ikrek baba, de nem kizárt, hogy ilyen kettős lelkecske. Azt annak idején kiderítettem, hogy az Ikrek babák nagyszerű párost alkotnak Mérleg anyukájukkal...hát Én a Mérleg és Skorpió közötti hajszálvékony határon billegek, tekintve viselkedésemet lehet, hogy átbillentem Skorpióékhoz:)))

Atom-Anti beteg

Sokat gondolkodtam rajta, hogy észre fogom-e venni, hogy Atom-Antiban bujkál valami kór, és ha igen, hogyan fogok reagálni rá, egy kicsit féltem az első ilyen élménytől. Enyhe náthája már volt, de komolyabb dolog nem verte még le a lábacskáiról. Na, tegnap reggel megjött az első két jel: szó- és küzdelem nélkül hagyta magát tisztába tenni, majd az ölembe hajtotta a fejét, és szépen nyugodtan hosszasan a szemembe nézett (igaz előtte úgy lefejelt az ágyban, hogy felrepedt a szám, de ezt nem  véltem rossz ómennek:) Bár ez a jelenet másoknak jelentheti egy átlagos nap öt percét, Én tudtam, hogy baj van, hirtelen nem is tudtam mit kezdeni ezzel az idilli állapottal... egy pillanatra átsuhant az agyamon hogy talán angyalka szállt le közénk, megérintette szárnyával Atom-Antit, és ezentúl ez minden reggel így történik majd, nincs is semmi gond...aztán megjelent az első huncut-rosszalkodós nevetőráncocska Atom-Anti karcolásokkal és színes foltokkal díszített kerek orcáján és tudtam, hogy az angyalos-story nem állja meg a helyét. A balsejtelem viszont beigazolódott, tényleg megfázott, ömlik az orrából a takony, berekedt, fáj a pocakja (mert pont most teszteltem nagy eszemmel rajta egy új bébiételt), tegnap dél óta nagyrészt sírással töltötte a napot, és rám volt "gyógyulva", amikor ezt a bejegyzést befejezem, már egyáltalán nincs hangja, csak a cékla vörös kis buksika maradt Nekünk némán, vagy halk repedt fazékként tátogó, elégedetlenkedő szájacskával. Elképesztő élmény volt az üveget is megrepesztő üvöltéséből adódó napi zajszint nélkül élni, az pedig, hogy jobban igényli a testi közelséget, Nekem egy teljesen új élmény, és a körülményektől eltekintve imádnám, ha kicsit többet ölelgethetném... Az intim pillantok Nekem az esti etetés után beájult alvó gyerekkel jutnak ki, ilyenkor kiélhetem magam, ölelgetem, szagolgatom, puszilgatom, ringatom, miközben ő horkol:) 

Apropó horkolás, a tegnap estét egy önkéntes álomba zuhanással zárta, a bőrkanapéra tapadt taknyos orrocskával, egy  doboz ketchupot ölelgetve. Olvastam a gyermeknevelési könyvekben, hogy a szülők gyakran ott rontják el, hogy bizonyos dolgokat megengednek, csak ne sírjon már a gyerek. Hát eddig nem éreztem magam ilyen szülőnek, de a betegséggel társuló nyűg olyan sírásos óraszámot hozott az amerikai konyhás-nappalis életünkbe, ahol lehetetlen úgy kinyitni a hűtőt, hogy az ne tűnjön fel Atom-Antinak., hogy megadtam magam... amúgy minden hűtő ajtó csapódáskor őrületes hiszti van, ezt már estére nem tudtam elviselni, így hagytam, hogy kutasson, így került hozzá a ketchup, amit el sem hagyott, lám még alvás közben sem:)))

Kilencedik hónap

Attention - Danger zone - ez lenne ennek a hónapnak a jelmondata egy villogó piros lámpával kiegészítve. A lakásunkat nem tudom mostanában nyugodt családi fészeknek tekinteni, éjszakánként azon agyalok, hogy vajon miből lehet még ön- és közveszélyes fegyvert gyártani a rendelkezésre álló, eddig elég ártatlan külsejű tárgyakból, és melyek azok a tárgyak, amelyekhez feltétlenül ragaszkodom, nem kizárt, hogy ezeket el kéne helyezni a pincében, vagy beadni a zaciba:) Tudom-tudom, minden kisgyermek ezt csinálja, úgyhogy erről igazán ne szövegeljek, de azért mégis mellbevágó, amikor kidugott nyelvvel fél órát küzd, majd tíz percet visít céklavörös fejjel a háztartásunk leghosszabb távirányítójáért, hogy aztán azzal lepiszkálhassa a számára elérhetetlen magasságban lévő, Anti-Mami különc virágtartási szokásait is túlélt cserepes virágunkat... fejünkbe vettük, hogy a mi gyerekünk nem fogja állandóan azt hallgatni, hogy nem, nem szabad, nem, nem, így amikor el kezdett mászni, akkor hozzá igazítottuk a lakást. és nyugodtan hátradőltünk, különlegesen okos szülőknek képzelve magunkat:) hát ez a nyugalmi állapot igen-igen kérész életűnek bizonyult, mert viharos gyorsasággal tanult meg felállni és lépegetni, úgyhogy beálltunk a sorba, Nálunk is repülnek a könyvek, szakadnak az újságok, roggyannak meg a tároló dobozok, gyűlnek az ujj-, láb- és nyelvlenyomatok az ülőgarnitúrán, apa ész nélkül fúrja fel a biztonsági zárakat, már nem nevetek azokon, akik morzsa szívó porszívót tartanak a háztartásukban, ár elszenvedtük az első komolyabb veszteséget is, egy összetört porcelán formájában, és két perc alatt képes olyan káoszt teremteni, amit jómagam ennél jóval hosszabb idő alatt tudok megszüntetni:))) A hűtőt, és a konyhaszekrény ajtókat csak igen indokolt esetben nyitjuk ki, mert azok csukodásával egyetemben égtelen ordításban tör ki, hacsak előre megsejtve szándékunkat oda nem riszálja magát nesztelenül, és ész nélkül ki nem ragad valamit vakon véghezvitt repülőrajttal az objektumból. A zsákmánnyal ilyenkor olyan hosszú ideig elmatat, hogy akár egy filmet is végignézhetnénk:)))

Általánosságban még mindig lenyűgöző Atom-Anti, ha ki tudok tekinteni az öltöztetés és pelenkázás haragos zöld hullámai közül:) Elképesztő határozottsággal és akarattal rendelkezik, amit akkor tudnék a legőszintébben és teljes beleéléssel csodálni, ha nem Velem szemben alkalmazná azt:)))) Húúúú, nem szoktam meg, hogy nemet mondanak, a Férjem afféle csendes őrültként kezel, mindig mindent rámhagy, hiszen úgyis tudja, hogy némi örlődés után végül előbukkan a racionális Énem, és képes vagyok jó döntéseket hozni (némi finom férji ráhatással:)), a barátnőimmel már régóta csak a felszínt kapirgáljuk a a mini-szemétdombunk tetején, otthon pedig sosem voltak korlátok, olyan korlátolt voltam saját magamtól is. Hát most eljött a tanulás lehetősége. Lehet, hogy morbidan hangzik, hogy azt gondolom nem bírok el egy kilenc hónapossal, de Én sosem a pillanatban gondolkodom, hanem évtizedekkel előre, és ilyenkor mindig látom a kamasz fiam, akivel megromlott a kapcsolatom, mert kilenc hónaposan nem megfelelően kezeltem:))) Hátha ezeket a sorokat olvasva a Férjem is megérti miért vagyok állandóan olyan zaklatott:))) Nem tudok ösztönös és boldog lenni, mert mindig az zakatol a fejemben, hogy ha nem vagyok elég tudatos szülő, akkor sokkal nehezebb és hosszadalmasabb lesz a "hibát" kijavítani később, ám a tudatossághoz nincs elég erőm, csak sodródom az eseményekkel, és ez annyira frusztrál, hogy kényszer zabálok... és ehhez képest itt van Atom-Anti, aki szó nélkül mindent megeszik, amit főzök Neki, elképesztő iramban fejlődik fizikailag, este nyolctól reggel nyolcig alszik, és amolyan vidám-kiegyensúlyozott gyereknek tűnik. Mi lenne, ha a saját értékrendem szerint még jól is csinálnám a dolgom?????

Atom-Anti testi adottságait és észbeli képességeit tekintve a következőket tudja: 11 kg, 77,5 cm, kerek pocak, gyönyörű hurkák a combokon, elképesztő muszklik a karon, őrületesen csiklandós hátacska, a legtökéletesebb ovális fej, ami valaha napvilágott látott, rebbenő-lebbenő fülecskék, egyértelműen már most ez a szexepilje, 7,5 fog, abból a hetedik csálén áll, óriás kezek, gyönyörű ütős kék szem, és mindenhol fantasztikus tejszagú gyönyörű hófehér bőr, ami egy pillanat alatt cékla színűre vált, amint nem kap valamit, amit elképzelt:) Sokan kopasznak látják, pedig szerintünk sűrű haja van (na persze azokat a babákat még nem érte utol, akik hajkoronával születtek, lásd bio-bibi-baby from Poznan:))))

Azt mondja: memnemnemenmmemmem, abbbu, annnya, mammammamam, hammamammam, burukkol, turbékol, kattog, kerreg, berreg, és röhög:))) Tapsol, összeütögeti a tárgyakat, minden fiókot, ajtót nyitogat, amit csak ér, lábujjhegyen pipiskedve találomra leránt, lesodor mindent az asztalról, konyhapultról, ilyenkor úgy tűnik, mintha kétszer olyan hosszú keze lenne, mint amilyen... a kedvenc elfoglaltsága beülni az előszobában található lapfüggöny mögé és a feltöltésre várakozó üres, illetve az evésre szánt bébiételes üvegeket kipakolni, harapdálni, gurigázni velük, ütögetni egymáshoz és a parkettához, majd beleszippantani a felmosó vödörbe, és belenyalni a felmosórongyba...az etetőszékről lelógó, ételmaradékkal teli bekötő hevedert szopogatni, ami mára már egy horror-film díszletébe is simán beleillene...gondolkodás nélkül minden padlón található dolgot bekapni és fulladozni, hogy Anti-Mami ne maradjon tartósan mini-szívroham nélkül:)

A nő nőgyógyászok és a celebek védelmében

Két héttel ezelőtt  néztem az RTL-Klub Reggeli című műsorát, ahol egy igen jó kedélyű, fiatalka, ámde nagyon magabiztos férfi nőgyógyász vélekedett általánosságban a női nőgyógyászokról. A napi téma ugyanis az volt, hogy a nők milyen félelmek, indokok, vélelmek miatt választanak nőgyógyászt. Sajnos nem sikerült visszakeresnem a nevét az RTL honlapjáról, így nem tudok vitába szállni nyilvánosan, de mivel vélhetően több százezer néző előtt fejtette ki véleményét, így talán Én is megengedhetem magamnak, hogy több tíz fős olvasótábor előtt ugyanezt megtegyem:))) Azt találta mondani, hogy a nők általános véleménye az, hogy a női nőgyógyászok durvábban vizsgálják meg a nőket, az ilyen nőgyógyászoknak a szüléshez kötődnek saját élményeik is, így nem biztos, hogy Ők a legalkalmasabbak egy szülés levezetésére, és különben is, a nő nőgyógyászoknak, akiknek gyerekeik vannak, otthon kell maradniuk a gyerekeikkel, így nem tudják ellátni feladataikat, miszerint egy éppen szülő nő riassza őket a szüléshez, amíg egy férfi nőgyógyásznak annyi a dolga, hogy hazavigye a pénzt, a hátteret az asszony biztosítja, ezért ilyen kicsi a nők aránya a férfi nőgyógyászokhoz  képest... az arány valóban kicsi, és azzal az indokkal nem tudok szembeszállni, hogy ez egy olyan szakma, ami állandó készenlétet igényel, viszont a többivel nem értek egyet.

Én a hatodik hónapban jártam, amikor úgy döntöttem, hogy nem zokogok tovább minden egyes jól megfizetett, férfi nőgyógyász által prezentált privát nőgyógyászati vizsgálat után, ahol általánosságban este hattól tízig vártam, hogy sorra kerüljek a magánrendelésen, aminek gondolom az lenne a célja, hogy kiváltsa a kórházi cécót, és várakozást. A férfi nőgyógyász, akit csak állapotosan ismertem meg, mindenképpen ragaszkodott volna az amniocentézishez (mintavétel tűvel a magzatvízből a genetikai rendellenességek szűrésére), bár megcsináltattam a horrorisztikus összegű vértesztet, ami az Én olvasatomban azt jelentette, hogy 97 %-os biztonsággal jelzi, hogy a kisbaba, akit a szívem alatt hordok éltes korom ellenére nem down-kóros, (és minden más eredmény is ezt igazolta) Ő azt mondta egy ilyen teszt nem mutat valós eredményt, és minden egyes találkozásnál erőltette az amniocentézist (ami a statisztika szerint minden kétszázadik nőnél vetéléssel jár), még a beavatkozás elvégezhetőségének lejárta után is ezt nyomta. Én elleneztem, amivel kapcsolatban az volt a véleménye, hogy logikátlan a gondolkodásom... Miután ez elfogadhatatlanná vált számomra, és nem kívántam többé felzaklatni Atom-Antit, magamat és nem utolsó sorban Férjuramat azzal, hogy szétfagyva, szétkenődött sminkkel állítsak haza késő este, a barátnőm ajánlása alapján kerültem egy négy gyermekes nő nőgyógyászhoz, aki az első találkozáskor megkért, hogy fedjem már fel az okát, miért szeretnék ekkora gömbölyödő pocakkal  orvost váltani, mert lehet, hogy ő sem tudja beváltani különös elvárásaimat... Amikor előadtam, hogy az egyetlen elvárásom, hogy így a hatodik hónapban járva úgy érzem, hogy szeretném megszülni a kisbabámat, mivel az összes alapvető vizsgálat a vérteszt eredményével együtt sem mutat semmilyen rendellenességet... erre kimondta az azóta szállóigévé vált mondatot: ha baglyot akarok szülni, akkor baglyot szülök, Ő ebben nem fog engem megakadályozni:))) Minden egyes találkozásnál megerősített abban, hogy nagyon szép terhességem van, őröletesen jó, hogy kisfiam lesz, jól csinálom a dolgom, önként előadta a következő lépést, nem kellett az internetről külön vadásznom, hogy milyen kérdéseket tegyek fel, hogy információhoz jussak, mindig önbizalommal telten, nyugodtan, mosolyogva és büszkén távoztam a rendelőből, végleg tovaszálltak a kellemetlen gondolataim a vizsgálatokkal kapcsolatban. Minden kérdésemre őszintén válaszolt, nem hagyott kétséget afelől, hogy ott lesz, amikor szükség lesz rá, hiszen ezért fizetem... és így is volt... tudom, hogy ez nem a többség véleménye, de szerintem pontosan a megélt női élmények, a beleérző képesség, a közös realitás, netán az átélt anyaság érzése, és az empátia az, amiért érdemes nő nőgyógyászt választani, az pedig már csak a vak szerencse dolga volt, hogy ezt a nőgyógyászt még egy jó adag humorral is megáldotta az élet, így Atom-Anti elég korán belekostólhatott, hogy milyen az, amikor Anti-Mami nyihog:))))


a "celebekkel" kapcsolatban pedig annyit, hogy kiderült, olyan csoda helyen lakunk, hogy egy védőnői körzetbe tartozhatok Fekete Pákóval és Liluval!!! Wow, remélem mindenki érzi a szitu jelentőségét:)))) Meg kell mondanom, hogy mindkettőjük részéről olyan közvetlenséget, kedvességet tapasztaltam, amitől beájultam:)) Ezen a héten személyesen Lilu integetett Atom-Antinak, aki nem érezte át a pillanat varázsát, így kénytelen voltam a nevében visszaintegetni...most már Ő is alig várja a következő mérlegelést:)))))

Valentin's day-cake

Ez nem egy gasztro-blog, mégis úgy érzem meg kell osztanom "anonym" módon a nagy közönséggel, hogy 36 évesen, 2 hosszú évnyi házasság(:-) után megsütöttem életem első süteményét, hátha hasonlóan tapasztalt háziasszonyok tanulnak belőle. Szegény Uramnak közel hat évet kellett pedáloznia ezért a sütiért, túl van két ehetetlen - kukában landolt -, illetve egy rumos palacsintára hajazó, az ehetetlen határán szédelgő tiramisu élményen, de nem adta fel. Annyi mindent tett értem az elmúlt hónapokban, hogy gondoltam kihasználom ezt a híres-neves Valentin-napot és megörvendeztetem egy igazi sütőben sült költeménnyel, mint ahogy az egy jó feleségtől (és most már Anyától is) nagyon rég elvárható lett volna...


Ez a nap úgyis ideális volt, mert Atom-Anti és Hipi-szuper-Apppa a nagyszülőkhöz távoztak. Hosszas előkészületek után (a facebook-on feliratkoztam egy web-szakácskönyv oldalára) rátaláltam egy "könnyű" címkével ellátott, előkészületekkel együtt is fél óra alatt elkészülő szemet gyönyörködtető csokoládés sütire... Nő társaim évek óta azzal bíztatnak, hogy sütni márpedig könnyű, és már vannak receptjeim, amire többen azt mondták, sőt megesküdtek, hogy képtelenség elrontani (a tiramisuról is ez a hír járja, de mindegy:))))))))))))  A kiválasztott süti is elronthatatlannak nézett ki, napokig memorizáltam a nevét és a képét, hogy újra megtaláljam. Ez a dolog a sütéssel nagyon tanulságos volt, mert egy múltbéli sérelmemet feloldotta bennem, mégpedig azt, hogy a közgazdasági szakközépiskola első osztályában meg akart buktatni a fizika tanár, mert nem tudtam egy perc alatt kétszázszor átváltani egymás között a mértékegységeket. A buktatást csak úgy úszhattam meg, hogy hosszasan korrepetálásra jártam, a szándék miatt pedig kaptam egy kettest, (remélem ezt a bejegyzést nem fogja olvasni a kisfiam:))) Fel nem foghattam, hogy mint jövőbeni ígéretes közgazdász, ugyan minek kéne tudnom átszámolni a grammokat - tonnára, majd vissza.... ma rá kellett döbbennem, hogy minden-mindennel összefügg, és ha el-mismásolod a dolgokat, az univerzum visszakézből ad egy pofont a megfelelő alkalommal:))) Esetemben, ha a mértékegységekkel bánni tudnék, tán ígéretes cukrász, és süti illatban illegő-billegő csoda- és mintafeleség lennék...


Történt ugyanis, hogy a receptben szerepelt 20 dkg keserű csoki, Én találtam itthon egy tábla (lejárt szavatosságú:) csokit, amire rá volt írva, hogy 100 gramm, szerencsére pont öt sorból állt, így fogtam magam letörtem egy sort és mostam kezeim, pontosan 20 dkg kipipálva  (napokig nem aludtam, hogyan fogok kimérni 20 dkg csokit). A tv-ben imádom nézni a sütős-fözős műsorokat, így történhetett, hogy gyanút fogtam, hogy a vajjal együtt felolvasztott csokoládénak nem úgy kéne kinéznie, mint ami engem a mikróban fogadott (gyanús sárga szmötyi, az oldalán kicsapódott csokival + a kistányér olyan forró volt, hogy véletlenül tányérostul beleejtettem a már kikevert tésztába:, majd két konyharuhát elfogyasztva kihalásztam onnan:)))) De nem tágítottam a művem mellől, mert megfogadtam, hogy kivételesen szigorúan mindent a leírás szerint csinálok, ezért figyelmen kívül hagytam a villogó piros lámpát az agyamban. Aztán amikor a sütőablakhoz nyomva az arcom gyönyörködtem a sütiben, azért csak elgondolkoztam, hogy egy ilyen pici szelet csokiból ugyan már hogy fog kibuggyanni a gyönyörű aranybarna kéregből az az észveszejtő kávébarna krémes csokitömeg... így rá kellett jönnöm, hogy 100 g nem egyenlő 100 dkg, és nem kizárt, hogy két tábla csokira lett volna szükségem a hadművelethez... újabb kistányért ragadtam, csak úgy magában felolvasztottam a maradék csokit, majd beapplikáltam a már sütésben lévő tésztába az így nyert ínycsiklandó folyós csokoládét.  A végeredmény nem is nézett ki olyan rosszul, amikor frissen kivettem a sütőből, gyorsan rajzoltam rá csokiszívet csokiöntetből, és elégedetten, ujjongó szívvel kezdtem Neki Atom-Anti előző esti vacsora és ma reggeli -  a padlóra gyógyult - ételmaradéka eltakarításának, mintegy fél óra leforgása alatt. Térültem-fordultam, rápillantok a majdnem tökéletes kis süteményemre és láss csodát, úgy néz ki, mint a világ legöregebb asszonyának valamely megereszkedett testrésze, amire 50 évvel ezelőtt egy szívet tetovált valami félnótás... Egy pillanatra elszomorodtam, aztán letakartam egy csinos szalvétával és visszaidéztem Férjem anekdotáit arról, hogy kollégiumban nevelkedett és mindent megeszik, végülis a szándék a lényeg...


Hazatértek, örült Nekem, örült a sütinek, a nem megfelelő elkeverés miatt ropogott a cukor fogunk alatt, és csukott szemmel szeltük a szeleteket, hogy a látvány ne zavarjon, de azzal biztatott, hogy menni fog ez, csak akarni kell:) Lám-lám, a szerelem ereje mindig győzedelmeskedik...


Wow... íme a sütemény receptje, ha valakinek esetleg kedve támadt elkészíteni, vagy csak összehasonlítani az eredeti költeményt az Én csúf kis Valentin-napi sütikémmel:)


http://www.nosalty.hu/toszkan_csokoladetorta_recept_9543

A boldogsától ordítani

Volt idő, amikor a valaha volt Legjobb Barát+Barátnő Szövetség tagjaival valamilyen megfejthetetlen oknál fogva vadásztunk a nehezen megemészthető filmekre (biztosan a ritka mélységű barátságunktól túlcsordult a szívünk és kellett valamilyen sötét lelki élmény:))) Viszonylag könnyen rátaláltunk a Lars Von Trier dán filmrendező által életre keltett Dogma-csoport filmjeire, amelyeket még egy vérbeli anti-alkoholista alternatív filmfaló hős is csak néhány rövidital bedobása után képes feldolgozni. Hát mi megnéztünk párat, és szerintem egyikünk sem felejti az összehangolt, ámde néma sétákat a legközelebbi kricsmi dohos küszöbéig....

Habár "A boldogságtól ordítani" című film amerikai rendezésű (eredetileg a rendkívül unalmas "Happiness" címet kapta), de valahogy mégis közelít a Dogma-csoport filmjeihez, és emlékszem évekig meg szerettük volna nézni kizárólag a (magyar) címe miatt, úgy hogy nem is tudtuk miről szól. A filmnek (szerencsére) nincs köze a jelenlegi életszituációmhoz, mégis általában ez a filmcím ugrik elő az agyamból, amikor újra és újra közlik Velem, hogy az Én gyerekem annyira jó fiú, könnyű eset, csodálatos, szinte mintha ott se lenne, hálás lehetek a sorsnak, stb, így Nekem tulajdonképpen a Boldogságtól ordítanom kéne:))) Én egyébként tényleg hálás vagyok minden közreműködő félnek-génnek-gólyának-felsőbb hatalomnak, hogy egy viszonylag könnyen kezelhető gyerek nevet rám minden reggel a kiságyból (bár Én úgy gondolom, hogy megpróbáljuk nagyon tudatosan és következetesen terelgetni egyetlen kis füles mackónkat, és a könnyen kezelhetőség ennek a hozzáállásnak is az egyik folyománya, nem csupán a vak szerencse dolga...), és általában boldog vagyok, de amikor eljön a pelenkázás és öltöztetés pillanata... háááát, akkor ne kérdezzetek a kedélyállapotom felől:))

Apppa eléggé ki van akadva ezen tevékenységek közben, mivel Annnya nem a legbársonyosabb hangján szól Atom-Antihoz, és nem úgy kezeli a testi kontaktust (S kanyarban visítva tekergő, rúgkapáló, popsi-krém zabáló testecske), mintha éppen belga csipkét verne... És hiába futtatom végig minden áldott este lefekvéskor a másnapi békés pelenkázások képét, mintegy szugerálva magamban a helyes megfejtést, hiába olvasom újra-és-újra a saját gyermeknevelési "bibliámként" nyilvántartott Suttogó című könyv vastag bötüvel kiemelt tanácsait (légy türelmes és tiszteld gyermeked), másnap megint elszakad a cérna... Így történhet, hogy Én olyan szerencsés vagyok, hogy a boldogságtól legalább napi 4-5 alkalommal ordíthatok:)))))))

Kedves ismerőseim ígérjétek meg, hogy a legközelebbi találkozás alkalmára összegyűjtitek a legrémesebb pelenkázós story-kat, hogy megint rámtelepjen a "minden csak viszonyítás kérdése" féle megnyugvás, és végre erről is csak múltbéli élményként, kacagva mesélhessek...

Íme egy újabb fantasztikus jó tanács leendő anyukáknak, járjatok Baba-Mama klubba, ha Én járnék, biztosan nem kéne ismerősöknek könyörögnöm rémtörténetekért:)))))))